Kicsiny, törékeny asszony volt ő,
nyugodt, mint a bársonyos ég, min
feldereng a holdsugár éjidőn, csillagok
közt ballagva árnyain, szellő dajkálta
perceken. Az én Mamuskám is dajkált
engem, ha lehullt az éj hunyorgó
álmaim felett, nesztelen, óvó
tekintetén. Mily nagyon szerettem
őt, ki mindig ott jár emlékeim régi,
illatos mezsgyéjén, a páskó füvén,
könnyed léptek haloványan sejlő,
zöldellő mezején. Ki nevelt engem
gyengéden, miként a hajnal, mikor
feldereng bíborán messzeségek
parttalan egén fellegekhez szólva,
sárgarigók lebbenő dalán gyönyörtől
ittasan. Hányszor láttam én így őt
a hajnallal kelni, mily büszke voltam
rá, hogy ő az én Nagymamám, ki
szeretett engem oly féltőn, óvón,
s oly gyengéden ölelt, mint árnyakat
a szelíd alkonyat, ha megtérni készül
újra az éj szendergő pilláin. Az én édes
Mamuskám így őrizte gyermeki álmaim
sárgult Hold alatt tücskök muzsikáján.
2 hozzászólás
Kedves Zoltán Pál!
Köszönöm szépen siraidat, gyönyörű költői képeidet, köszönöm, mert eszembe juttattad Nagymamánat.
🙂
Üdvözlettel: Szabolcs
Kedves Szabolcs!
Köszönöm szépen értő olvasásod, s ösztönző szavaidat. Örülök, hogy szívedig ért versem eszedbe juttatva Nagymamádat!
Üdvözlettel köszönve látogatásodat! Zoli