A te házad az én váram – Hazugságok hálójában 04

Amikor Angelika és a körülötte keringő kis „holdacskák” a kapuhoz értek, Eszter épp javában szapulta a „bentlakásos gondnokot”, aki furcsamód, csak jókat derült rajta. A fiatalember valamiféle asztalos árukat hordott befelé, amelyeknek jövőbeni funkciójára a hölgy nem is volt kíváncsi. Azonban ösztönös fenntartással méregette ezt a kétkezit, aki csak az ő felséges közeledtére törölte le a vigyort a képéről. Amikor Eszter is észrevette a közeledőket, azonnal átváltott, a szerepének megfelelően, de zavartsága nem kerülte el Angelika figyelmét. Amikor a gondnok eltávolodott valamelyest, a hölgy csak annyit mondott „fia választottjának”: ‒ rúgd ki a pimasz frátert!
‒ Máris menned kell? – játszotta meg a csalódottat a lány.
‒ Ne aggódjatok, nem megyek olyan messzire. Rájöttem, hogy lakik néhány régi barátom a városban, és azt tervezem, hogy találkozom majd néhányukkal. Hozzátok is rendszeresen beugrom majd.
‒ Ah! Rendszeresen? – Eszter testén végigömlött valami kellemetlen forróság.
‒ Óh, igen! Annyira jó lesz! Szervezünk majd közös programokat. Jaj! Imádok például shoppingolni! Ugye, eljössz majd velem plázázni?
‒ Hát, hogyne, persze. Micsoda kérdés? De… hová mész most, ami nincs olyan messze?
‒ Óh, már jó előre foglaltattam le szobát Rafaellel. Tudjátok, ő az én intézőm. Huh! Százkilencven centi magas, arányos; széles váll, keskeny csípő, feszes fenék, semmi zsír, görög szabású arcél, dávidi orr, mmm, isssssteneeeeem… úgy áll rajta az Digel öltöny, mintha ráolvasztották volna.
‒ És egyébként a munkájában is jó? – derült jót Eszter.
‒ Annak kell lennie, ha még nem rúgtam ki. Egyébként – hajolt közel Angelika a lány füléhez – minnnnndeben jó.
Eszter belepirult a gondolatba, hogy Angelika és Rafael. Mindig is irtózott az olyan nőktől, akik financiális fúzión alapuló játékszereket tartanak (munkája során nem eggyel kellett már közeli kapcsolatba kerülnie), de még jobban irtózott az olyan férfiaktól, akik financiális érdekekből prostituálják magukat.
‒ Bocsáss meg, édesem, elbúcsúzom a fiamtól.
Amikor Angelika Zsomborra figyelt, Eszter dohogva odasúgta Julcsinak: ‒ imád shoppingolni! Naná! Mert van hozzá pénze!
Julcsinak valami szöget ütött a fejébe. Amikor Angelika már a volánnál ült, még megkérdezte: ‒Madame! Megkéhrdezhetem, hol száhllt meg?
‒ Óh, még nem mondtam volna? Egy csodálatos helyen. Csakis szuperlatívuszokban tudok róla beszélni. A neve: Hegyvidéki Szálló. Au revoir!
Három kővé dermedt alak nézte a távolodó batárt. Még akkor is úgy álltak ott, amikor Tomi visszatért a következő fordulóért. ‒ Elment végre? Belétek meg mi ütött?
Julcsi, mintha kísértetet látott volna, úgy fordult felé. ‒ A Hegyvidéki Szálló! A Hegyvidéki Szállóban lakik!

‒ Minek kell jártatnod azt a nagy pofádat?! – támadt rá Zsomborra Eszter, miután végre úgy, ahogy magához tért.
‒ Te csak ne bántsd őt! Megérdemled, hogy nyakig benne legyél. Ebből majd tanulsz. Már nem is olyan jó muri, igaz? – ült le közéjük Tomi, aki végre mindent behordott. Segítséget persze nem kapott, de ő ezt nem is várta el. A fiatalok a grillpark kőpadjain ültek, amelyeket már kellően átmelegített a tavaszi Nap.
‒ Így van, inkább hallgass! – morgott Julcsi. – Minket is te rángattál bele ebbe. Emiatt elveszíthetjük az állásunkat.
‒ Igazatok van! Igazatok van! Magamra haragszom a legjobban! De őt fogom kinyírni!
A rémült Zsombor, akire a lány mutatott, alig találta a szavakat. ‒ Nézzétek… én ezt annyira sajnálom… és higgyétek el… nagyon szégyellem magam… de… ti…
‒ Igen? – nézett rá Tomi, aki lélekben teljesen kívülről szemlélte a dolgot, ezért őt indulatok sem tüzelték.
‒ Nos, hát… ti… vagyis te – nézett Zsombor kínlódva Eszterre –, te szálltál be… Én nem kértem… tőled ilyesmit… Nem is kértem volna… Mondhattad volna… megmondhattad volna… az igazat…
‒ Halljátok ezt? Ez most rám akarja kenni? Te most komolyan rám akarod kenni?! – pattant föl Eszter, és talán neki is ront a remegő fiatalembernek, ha öccse erős karja vissza nem húzza.
Tomi visszaültette nővérét, és rendre utasította: ‒ Mindenki türtőztesse magát! Itt nem lesz balhé! Eszter, épp te mondtad, hogy egy család vagyunk. Én nem olyan családra vágyom, ahol egymásnak mennek a tagok. Abban már volt részem, köszönöm! Én ilyen családra vágyom. Ahol leülünk szépen, és meghallgatjuk egymást. Zsombika végre beszél. Tessék! Nem ezt akartátok? Nem a magyarázataira vagytok kíváncsiak? Akkor hagyjátok, hadd beszéljen. Most idegesek vagytok, mert egy infantilis játék rosszul sült el. Így szokott ez lenni. De semmi vész! Még semmi sem történt. Nem is fog, mert kitalálunk valamit. De először is, hallgassuk meg Zsombit. Folytasd.
Zsombor hálásan gondolt barátjára, de most még őrá sem mert nézni. Viszont eszébe jutottak a gyermekkori évek, a gyűlölt kamaszkor. Egyetlen ember volt már akkor is, aki bármikor mellé állt, és megvédte őt. Tomi. A vérszegény, esetlen, vézna, szőke kissrác képtelen volt elboldogulni az élet ijesztő farkastörvényeivel. A farkaskölyökként nevelkedett Tomi azonban jól vette az akadályokat. A hatalmas társadalmi szakadék ellenére, ami kettejük között tátongott, a sors valahogy mindig újra összehozta őket. Gyermekként ugyan nem tölthettek együtt sok időt, csak időszilánkokat. De fiatal felnőttként már elszakadhatott ki-ki a hozzárendeltség kötelékeitől, és valahogyan, valamikor elválaszthatatlan barátokká kovácsolódtak. Jó érzéssel töltötte el a tudat, hogy van a világban egy ember, egy, akire bármikor számíthat. Még akkor is, ha nagyot hibázik. Hebegve folytatta: ‒ Én csak… csak azt akartam mondani… Szóval… nem lett volna nagy ügy… ha már az elején… ha már az elején lebuktatsz… érted? … én mindig… én úgyis mindig csak… csalódást okozok anyámnak… meg… mindenkinek… ez is csak… ez is csak egy lett volna a sok közül… nem nagy ügy… Meg kellett volna mondanod neki, hogy…
‒ Nem kellett volna – mondta halkan Eszter. – Szívem, ne haragudj. Nem akarlak én bántani csak… hülye vagyok.
Julcsi megsimogatta Zsombor vállát. ‒ Mondd, miért tetted? Miért találsz ki ilyeneket?
Zsombor továbbra sem nézett föl. Rágódott, mielőtt megszólalt. ‒ Három nővérem van… Az egyikük Szívsebész Londonban… a középső lány menő válóperes ügyvéd… a legkisebb sikeres konyhafőnök Genfben, igen… Csak én… csak én nem vittem semmire… Mindig azt hallottam, úgy nőttem fel, hogy bezzeg a nővéreid! … Én csak… nem is tudom… Nem gondoltam, hogy eljön, és meglátogat… Négy év alatt egyszer sem tette… Én csak mutatni akartam valamit… felmutatni… nem is tudom.
Tomi felállt, a faházikóra mutatott. ‒ Tudod, mit tudok én felmutatni? Nézz be oda! Odabenn kartonpapírokon alszom. Nem azért, mert nem tudnék odafenn pihe-puha ágyban aludni. Hanem azért, hogy az álmom nyugodt legyen. Azért, hogy emlékeztessen, mit tettek velem mások. Nem, én nem őket hibáztatom, hanem magamat. Mert hagytam magammal ezt tenni. És a hazugságot. Ide vezet a hazugság. Na, most akkor találjuk ki, hogy mi’ csináljunk.
‒ Meddig lesz itt Angelika? – sóhajtott Eszter. – Egy hét, két hét, nem több. Kiveszünk szabadságot, úgy nem futunk majd bele a munkahelyünkön.
Julcsinak nem tetszett az ötlet. ‒ Szabadságot? Dömpingben? Beindult a szezon, nem engednek el. Vagyis elengednek. Azzal, hogy hát, akkor köszönjük az eddigi munkáját, kislány!
‒ És én is vegyek ki szabadságot, hogy eljátsszam itthon a gondnokot? – nézett Eszterre az öccse. – Örülök, hogy még van állásom. Én inkább azt játszom meg, hogy kirúgtál, és innen tűnök el.
‒ Végül is mind eltűnhetnénk valamilyen indokkal. – gondolkodott Julcsi. – Téged Eszti kirúgott, velem kikezdett Zsombi, ezért felmondtam, Eszti meg elhagyta Zsombit, mert kikezdett velem.
‒ Jóságos úristen! Ezt mind ebben a pillanatban találtad ki? – fogta a fejét Zsombi.
Julcsi megvonta a vállát. ‒ Néha még ki sem találom a mondat végét, amikor a szám már elmondta az elejét. De mindig jól jövök ki belőle. Én elkezdek valamit, az agyam meg befejezi. Hm?
‒ Bámulatos!
‒ Bámulatos, de nem segít – sóhajtotta Tomi.
‒ Miért? – A lányok nem értették.
‒ Mert egy férfi sem vallaná be az anyjának, és alighanem senkinek, hogy így elcseszte a dolgokat.
‒ Miért nem? Mindenki hibázhat.
‒ Ez nem erről szól. Egyszerűen így van. Egy férfi ilyet nem vall be az anyjának. Pláne egy Zsombor, aki valóságos feketebárány a családban. Nem vallaná be, hogy végre talált egy gyönyörű, kedves lányt, aki megtisztelte azzal, hogy az oldalára álljon, azután rövid úton megcsalta a szintén gyönyörű, szuper intelligens titkárnőjével, és most két szék között a földre ült ott, ahol egy-két hete még szék se’ volt. Egyrészt ez annyira valószerűtlen, hogy Angelika nem venné be, másrészt, ha minden valószerűtlensége ellenére igaz lenne is, egy férfi akkor is valami mást hazudna. Mindenki hazudik. Az emberek tudják ezt egymásról. Egy tanulmány is kimutatta, igen. Napjában… napjában! … háromszor csapjuk be a szeretteinket! Napjában! Azokat, akiket szeretünk, és akik minket szeretnek. Ezek néha ártatlan füllentések, de az esetek legnagyobb részében ezeket a hazugságokat a szégyen szüli. Megfelelési kényszer van mindenütt, ez a baj. Senki nem akar hibázni. Nem akarja, hogy hibáztassák, és hogy lássák a hibáit. Az anyák ezt ráadásul tudják. Valamit füllent a gyerek, az anya bólogat, de közben tudja, hogy a csemetéje füllent. Megérzik. Eltűnne innen mindenki. Rendben. Angelika azonnal tudná, hogy az ő felbukkanásával van összefüggésben, ne higgyétek, hogy a fejére ejtették. Kicsit el van szállva, az igaz (már bocs, Zsombi), de rögtön átlátná a helyzetet.
‒ Akkor mit javasolsz? – húzta fel a térdét Eszter. – Álljunk elé, és mondjuk el az igazat?
‒ Ahhoz már túl késő – rázta a fejét Julcsi. – Még az elején talán megtehettük volna. De most már túlságosan belemásztunk. Most már nevetségesnek érezné magát. Annál nagyobb lenne a haragja.
Tomi sóhajtott egy mélységeset. ‒ Megkérdezte már valaki Zsombikától, hogy milyen ember az anyja? Ő azért valamelyest csak meg tudja saccolni, hogy miben meddig lehet elmenni nála, nem?
‒ Bármiről is legyen szó, hallgassatok a fiúra. A sikeres akcióhoz ismerned kell az ellenségedet.
Mindenki a hang forrása felé fordult. Majd Tomi és Eszter, mint két kisgyermek, akihez most jött el a Mikulás, ujjongva rohantak hozzá. ‒ Laca bácsi!