Tavasztündér 2.

Évapó már nagyon várta a tavasz jöttét. A jó idő azonban, csak nem akart beköszönteni. Évapó nem tudta elképzelni, mi történhetett a Tavasztündérrel. Bekukucskált a távcsövébe, de csak annyit látott, hogy még mindig nem kelt fel. Pedig ilyenkor már rég sürögnie-forognia kellett volna. Hiszen az ő feladata, hogy ébressze a természetet.
Kérdezgette a fákat, madarakat, a fűszálakat, hogy mi tudnak a Tavasztündérről.
– Csak nem beteg? – tudakolta az apóka.

Végül egy kis csiga hozta a hírt, hogy a galád Fagyboszorkány nem akarja, hogy napsütéses szép idő legyen, mert ő, azt ki nem állhatja. Ezért álomport szórt a Tavasztündér szemébe. A kistündér pedig azóta csak alszik, alszik…Így a virágok sem bújtak még ki, a napocska is szundikál, csak néha-néha dugja ki a fejét a felhők mögül.

Évapó azon gondolkodott, hogyan törhetné meg a gonosz varázslatot. Belefújt a varázssípjába. A sípszóra odasereglettek az erdei manók. Együtt törték a fejüket, hogyan tudnák felébreszteni a Tavasztündért, hogyan járhatnának túl a gonosz, fagykedvelő boszorka eszén.
– Mit tegyünk? Mit tegyünk? – tanakodtak.
– Van egy ötletem! – rikkantotta az egyik manó. Szóljunk, minden erdőben élő négylábúnak és kétlábúnak, a fáknak, a bokroknak, hogy segítsenek! Csapjanak a tündér ablaka alatt minél nagyobb lármát, arra csak felébred!

Így aztán a madarak mind-mind dalra fakadtak. A fák zörgették száraz ágaikat. A manók sem maradhattak ki. Ők napcsalogató és tavaszi dalokat énekeltek. A nagy zenebonára a Nap is kikukucskált a felhők mögül. Először csak gyengén, majd egyre erősebben sütött. Megcsiklandozta a Tavasztündér arcocskáját. A tündér a cirógatásra, és a nagy zsivajra felriadt. Nyújtózott egyet, majd megdörzsölte a szemét.
– Hű, de jót aludtam! Csak tudnám mi ez a hajcihő? Mi ez a irdatlan ricsaj? – mondta nagyot ásítva.
Kitárta az ablakot és meglepődve látta, hogy az erdő lakói mind-mind összegyűltek a palotája előtt, s énekelnek, lármáznak, táncikálnak.
– De jó, hogy végre felébredtél! – ujjongott a kis csiga.
Elmesélte a Tavasztündérnek, hogy a gonosz boszorkány, mit is tett.
-Jaj, akkor sietnem kell! – azzal tüstént munkához is látott. Varázspálcájával suhintott egyet, s ezt mondta:
Tél szevasz,
gyere tavasz!
Huss el hideg,
legyen meleg!
Fagyboszorka takarodj,
mától, máshol uralkodj!

Lássatok csudát! – minden fa, bokor zöldbe borult. Kibújtak a tavaszi virágok is. Hamarosan jöttek a költöző madarak, hangos csiviteléssel köszöntötték az erdő népét, és a tündért.
A virágok úgy illatoztak, hogy ezt már a gonosz boszorkány végképp nem tűrhette, elviharzott mérgesen rázva az öklét.
A Tavasztündér csilingelve kacagott, amit Évapó is meghallott a palotájában. Belekukkantott a távcsövébe, s látta minden úgy van, ahogy annak ilyenkor lennie kell.
Kisütött a nap. Az emberek is jókedvűen indultak a dolgukra. A csúnya, rossz idő eltűnt. Beköszöntött a tavasz.