– Biztos, hogy hallani akarja a választ?
– … Szeretném… bár nem akarom.
Déta elismerően bólogatott. A lány beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Nemcsak okos, de erős és bátor is. A férfinak természetesen megvoltak a megfelelő válaszai. Egyik legfontosabb szabálya az volt, hogy a beszélgetés fonalát soha nem engedheti ki a kezéből. Ha ez egyszer mégis bekövetkezne, az könnyen az életébe (és még sokakéba) kerülhet.
– Nem kell félnie a válaszoktól, Eszter. Nem rejtenek magukban olyanféle sötétséget, ami átfesti ön előtt a bátyja eddig ismert, szerethető ábrázatát. Ezek nem ördögi titkok. Épp csak… olyan halmazok metszeteiben állunk, tudja, amelyeknek a szabályai kötnek minket. Nagyon egyszerű dolog ez.
– Ne haragudjon meg érte, de nekem csöppet sem tűnik annak. Olyan, mintha egy krimi kellős közepébe csöppentem volna.
Déta elmosolyodott. – Maga nem csöppent sehová, kislány. A bátyja épp azon fáradozott, hogy a szeretteit távol tartsa mindattól, amiben ő részt vállal. Azért, hogy maga és az öccse „normális” életet élhessenek. Én ismertem a bátyját. Egész életében másokért élt, másokért küzdött, másokért dolgozott és végül másokért is halt meg. Most pedig, utolsó cselekedetével, megalapozza a maga jövőjét. A legkevesebb, hogy tiszteletet mutasson az emléke iránt.
– Félreértett. Én…
– Nos, nekem mennem kell. Egyre kínosabb számomra ez a randi. Azt hiszem, mindkettőnk számára nyilvánvaló, hogy nem illünk össze. Én túl jó vagyok magácskához, kedvesem – állt fel Déta, észrevétlen csusszanva vissza a szerepébe. – Azért a rózsát tartsa meg. Az illik magához.
Már indult volna a buta vigyorával kifelé, de Eszter felugrott, utánalépett és nem törődve a feltűnéssel, megragadta a karját. – Laca! … Neki… ugye nagy dolgokhoz volt köze? Kérem… csak ennyit!
Déta nem szokott elérzékenyülni. S főleg nem szokott morfondírozni olyan unprofi, öngyilkos buktatók felett, mint család, szeretet, kapcsolatok. Mindig úgy gondolta, és úgy is érezte, hogy benne magasabb rendű, kifinomultabb hajlamok munkálnak. Most azonban, ahogyan Eszter ujjai rázáródtak a karjára, elfogta valami furcsán meleg bizonytalanság. Az a végzetes pillanat volt ez, amikor a mindentudó profi egycsapásra tehetetlenné válik. S amikor olyan gondolatok fogannak meg benne alattomos testetlenséggel, szavak nélkül, hogy csak egyszer, egyetlen egyszer az életben bárcsak őutána is így futna valaki, így kapaszkodna belé. S abban a pillanatban úgy érezte, már megérti Ridgebacket. S egyáltalán nem neheztelt jó öreg barátjára azért, mert az őt használta fel a számára legelfogadhatóbb távozás kivitelezésében.
Csaknem ellágyultan nézett le a lányra. – Nagyobbakhoz, mint gondolná. A bátyja egy hős volt.
Déta még sokáig nem tudott elszakadni Esztertől. A lány beleégett a gondolataiba, sokáig vele maradt és messzire elkísérte. Nem számított ilyen nagy mértékű érzelmi űrre a lelkében, amelytől következetesen elfordulva éli az életét.
Ahogy az autójához sietett, csak bosszankodott magában: még hogy hős! Egy hülye volt! Ridgeback egy átkozott hülye volt! Most ott fekszik arccal egy idegen földön, és már a pondrók eszik. Egy nyikkanás nélkül halt meg a hülye. Minden emelkedett tudatosság nélkül. Egyik pillanatban még futott feléjük, próbált felzárkózni. A másikban csak azt látták, hogy kalimpáló lábakkal felbukik és hasra vágódik. Úgy is maradt. Micsoda idétlen, dicstelen halál.
Aztán beült az autóba, kezét a volánra tette, és szégyenkezve követte meg barátját: ne haragudj, öregem. Megért’lek. Megért’lek. Jogod volt úgy elmenni, ahogy a leghasznosabb. Kihoztuk a gyerekeket, az anyjukkal együtt. Kihoztuk az ártatlanokat. És ezt csak neked köszönhetjük. Ha te nem mész vissza megszerezni azt a fegyvert… és ha nem leplezed le Colemant… Ő volt a tégla. A rohadék, ki is nyíratta Stockot és Horst Liebmannt, a németet, meg a miszkitó vezetőket, mind a hármat. Mindenkit. És Mate sem került elő. Megölte a fiút a mocsok! Azt a fiatal gyereket! De te elkaptad. Leröpítetted a mocsok fejét! Jól tetted. De túl szép halál volt ez annak az árulónak. Ha én kapom el, a belét ontom ki… De te sosem veszíted el a fejed, igaz, öreg fiú? Istenem… ahogy méterről méterre vittél előre minket a dzsungelban. Le egészen a folyóig. Ahogy fedeztél minket. S ahogy az életedet adtad értünk… S most ez a kislány. Egy életet megint megtöltöttél tartalommal. Egy életnek ismét esélyt adtál a szép jövőre. Ami neked nem adatott meg. Pedig ha valaki, hát te meggüriztél érte, öregem. De… Eszternek már nem kell félnie a holnaptól.
Beindította a motort, de még nem gördült ki a parkolóból. Szóval ezért volt minden. Ezért kellett neked ez a gyors, öngyilkos meló. Mert meg akartál halni. És megadni a módját. Még utoljára valami jót tenni. Többekkel is. S úgy menni el, ahogy végül elmentél. Fájdalom nélkül. Anélkül, hogy tudnál róla… Hát, öregem… megcsináltad. Azt hittem, én tanítalak téged. De igazából neked kellett volna tanítanod engem. Ridgeback, te ravasz vén róka! Nyugodj békében!
Az autó végül elhagyta a parkolót, s alig három óra elteltével az országot is. Déta átlépte a határt a Bács-Kiskun megyei Tompánál, a kiskunhalasi járásban, és soha többé nem lépett magyar földre. Másnap már a napfényes Split kikötőjében ringatózott egy pompás, 12 méteres Azimut motoros hajó fedélzetén. A luxus és a kényelem azonban most oly’ hamisnak tűnt. Déta egy napot ringatózott a vízen, s másnap már szervezte a következő expedíciót.
A Shit Hot-ból megtérve, Eszter nagy ricsajra tért haza. Ott volt Tomi, a róla levakarhatatlan Julcsi, az egyre felszabadultabb Zsombor, ott volt Betti, Zsombor kedvese, aki ígérte, hogy átjön a vízrebocsátás rituáléjára, s ezúttal be is tartotta a szavát, és ott volt Kevin a szomszédból, aki legújabban kertészként lett bejáratos hozzájuk. Tomi már a vízen ült, a Huba „fedélzetén”, és ügyesen evezett körbe-körbe a medencében, elkerülve a medence falával való ütközést. Amikor is a kis Kevin, abbeli hő vágyában, hogy Julcsi figyelmét valamiképpen magára vonja és elismerését kivívja, egy alkalmasnak látszó pillanatban átugrott a napozóteraszról a közel elsuhanó kenuba, be akarván bizonyítani, milyen rátermett és ügyes „férfi” ő. Természetesen a jól kiegyensúlyozott járműnek ez azért hirtelen sok volt, és kibillent. Nem annyira, hogy felforduljon, de ahhoz eléggé, hogy mind Tomi, mind Kevin belebucskázzanak a medence vizébe. Volt erre aztán nagy hahotázás a parton, és még nagyobb prüszkölés a vízben. Tomi hangja oktávokat kúszott fölfelé, amint elhaló hangon sikoltozta: – hideg! Hideg, basz’ ki! Rohadtul hideg!
Amikor Zsombi a kezét nyújtotta, hogy kihúzza barátját, Tomi észrevette, hogy az mennyire jóízűen nevet. Ez annyira rosszul esett neki, hogy kinevetsz, te pöcs? alapon maga mellé rántotta. Ekkor még hangosabban csapott fel a nevetés a partról.
Kevin terve, néhány számításba nem vett kanyartól eltekintve, végül is bevált. Mert maga Julcsi, a szexatombomba halászta ki a fiút a vízből, aki kellőképpen megnehezítette a folyamatot, hogy az minél tovább tartson. A huncut fiú vagy háromszor visszacsusszant a hideg vízbe, mire végre Julcsi meglepően erős karjain (s nem utolsósorban jó szorosan hozzálapulva a fiatal nő feszes domborulataihoz) elhagyhatta a medencét.
Betti Zsombikát igyekezett menteni. Tomi pedig ruganyosan kitornászta magát a vízből, mire bárki felocsúdott volna. Ekkor vette észre Esztert. Azonnal látta, hogy valami nincs rendben. Csurom vizesen hozzászaladt. – Baj van, Eszti?
Nővére bágyadtan rámosolygott, még vizes arcát is megsimogatta. – Nem. Semmi baj. Játszatok csak.
Julcsi is odaugrott. – Valami baj van? Hol voltál?
Eszter tudta, mit kell tennie ahhoz, hogy elkerülje a válasz kényszerét. Mert momentán valamiféle rögtönzött kifogás kiötléséhez túl kimerült volt. Jobbja Tomi arcán, balja Julcsi arcára került, s mint egy védelmező angyal, gyönyörködve nézett hol egyikre, hol a másikra. Végül anyai hangon annyit mondott – milyen szépek vagytok ti így együtt –, és azzal otthagyta őket.
Kijelentésében nem volt semmi játékosság, semmi ugratás, teljesen komolyan csengett, amit mondott. Épp ezért nézett egymásra olyan döbbenten a két fiatal, mintha életükben először látnák a másikat. S épp ezért viharzott ki a díszudvarról az őket néző kiskamasz, akinek a féltékenység dühös könnyei égették az arcát.
2 hozzászólás
Kedves Laca!
Ez a rész nagyon megható volt. Még az az érzéketlen Déta is elérzékenyült.
Kíváncsi vagyok, vajon Eszter hogyan tálalja Laca halálát, egyáltalán elmondja-e?
folytatom…
Igen, Eszter érzelmes lány, Déta számára viszont az érzelmesség könnyelmű luxus lenne. Ugyanakkor Eszter nemcsak érzelmes, de szilárd is, rá lehet bízni a titkokat.
Laca