Megy a költővonat II.

Megy a vonat, költővonat,
visz ismerős utasokat,
Vajda János masiniszta,
Mont Blanc felé igazítja.

Húsz év múlva, odaérve,
fordul hajszínünk fehérbe.
a szenet Romhányi rakja,
hogy csüggedjünk, ő nem hagyja.

Jól befűt az úton nekünk,
állatversein nevetünk.
A fülkében, Frédi-béni,
oly röhejes rájuk nézni.

Vilma, Irma míg integet,
ő ad szájukba rímeket.
Vígan zakatol a vonat,
s mi mulatunk jó nagyokat.

Gyerekek szállnak fel Pécsen,
Donászi Magdával éppen,
Gazdag Erzsi is velük van,
versek szállnak szép szavakban.

Közeledik már Siófok,
várnak reánk jó fotósok,
Faludy György épp azt mondja,
nincs fésűje, az a gondja.

Kissé borzos az ő feje,
mit szól hozzá Fanni neje?
Ezek után hogy hagyja itt
Pokolbéli víg napjait?

Dankó Pista a vonaton,
hegedűjét nyúzza agyon,
úgy zokog a magyar nóta,
könnytől csöpög vén vonója.

Sírva vígad Juhász Gyula,
könnytől ázik el ciklusa,
Anna ihlette rímképe,
ömlik olvasók szívébe.

Kölcsey most menne Husztra,
bánja -, mért nem szállt a buszra?
Rommá lesz így Husztnak vára,
mire ő majd ott leszállna.

Móra Ferenc cinegéje,
nem talált új cipőjére,
bízik abban, majdcsak, talán
Siófokon még rátalál.

Vége van a nyárnak -, őszben
lépkedne meleg cipőben.
Közeleg a pozsonyi vár,
a vár alatt Béla király.

Vörösmarthy sajnos tudja,
nem lesz most itt Búvár Kundja,
ősz fejjel bár, de vesz egy-két
jó dunai búvárleckét.

Örül -e majd az öregúr,
ha Mihály pár hajót megfúr?
Közben Fehérvárra érnek,
ifú költők és a vének.

Atomkorszak küszöbére
állt Várnay Zseni végre,
nincs alatta korszak romja,
csak a vén vonat peronja.

Szendrey Júlia szendereg,
békén hagyják az emberek,
ajkán mosoly játszik mélyen,
Sándorról álmodik éppen…