Nem mondhatom soha, hogy végre elég.
Hisz tetteimből annyi… annyi megég…
Lehetett volna másképpen és jobban,
mert egyszer majd az a láng is fellobban…
Mondhatom-e azt, hogy elég a jóból.
Hiszen a világ nem épít, csak rombol.
Mondhatom-e azt, hogy vége, nincs tovább,
hisz naponta kapok ezernyi csodát.
Emlékszem régi, gonosz, zord időre,
amikor nem volt mit felvennem s pőre
volt létem és dőre volt a gondolat.
Mára a jóság elűzte gondomat.
Mondhatnám, hogy most elég, de nincs jogom.
Majd, ha virág kertben nő, nem sírokon…
6 hozzászólás
Kedves Klára!
Most szebbet ettöl nem találok írásodhoz:
"
Mondhatnám, hogy most elég, de nincs jogom.
Majd, ha virág kertben nő, nem sírokon…"
Szeretettel gratulálok:sailor
Kedves sailor, köszönöm szépen a figyelmedet. 🙂
Szeretettel: Klári
Kedves Klári!
Ez a versed is mély, érzelmekkel teli, lélekbe hatoló.
Nem mondhatod… nem mondhatom… talán senki sem mondhatja…
Ó, olyan csodálatosan szépek a verseid, hogy általában a szavam is eláll, inkább, megköszönöm!
Szeretettel, Ida
Kedves Ida!
Nagyon szépen köszönöm minden szavadat, igazán sokat jelentenek nekem. Nem minden versemet találom igazán jónak, talán ez sem azok közül való, de őszinte vallomás.
Szeretettel: Klári
Kedves Klári!
Köszönöm az élményt!
Szeretettel gratulálok
Ica
Kedves Ica, hálásan köszönöm. 🙂
Szeretettel: Klári