Napsugár-legény (Ady Endréről)

Míg nappal éltél, éjjel szenvedtél,
Nehéz fehér csönd lengte be szobád.
Dús árnyékot csókolt a puha fény,
Vele nyikordult a boros pohár.

Lelked vérző sorsodon pennázott,
béklyózott egy szépséges Napvirág.
Bús szemeddel ölelted a kedvest,
Ősz a tavasszal korbácsolt vitán.

Léda a hajón neked integet.
Eső nyaldosta lucskos köveken
Kívánni, szeretni így hogy lehet,
A tó nevetett, bár mélyre temet.

A szemedben tűz, vad tűz sercegett:
Szeretni őt, akit már nem lehet.
Égő lángja falta fel szívedet,
– vihar tépte a párizsi eget -.

Kínzón vádlón és töröd a fejed:
miért, és miért épp ő kell neked,
az áldott csoda fehér lepelben,
idegen ágyon elnyúlt esteken.

Néztek rád furán de megbocsátón,
Hiszen versedben élt az öntudat,
Hogy nincs s nem találsz olyan kiutat,
Mely szerelmes lényeden túlmutat.

Ziháló vágyban beteljesedve,
Kéj gennyezte be korán a tested.
Koporsódat ezrek elkísérték,
Napsugár-lelkedet megkönnyezve.

Mélyre zuhantan magasra értél,
Holt szerelem, mámor és kárhozat,
S mindezt leírni sohasem féltél,
Íme száz év után is itt maradt.