Megálltam a dombon merengő időn,
elringó alkonynak szelídült ködén.
Már harmat szállt az őszön, s mint hulló könny,
úgy csordult az idő lassanként felém,
s bennem az akarat, csendek nesztelen
érzését indította el tudatán,
pedig mily tudattalan volt a jelen,
egykedvűnek tűnt, mint elárvult magány.
S fejemben hallgatott minden gondolat,
mit gondolni véltem volna örökül
ott kinn. Az ősz alkonyi árja alatt
láttam, ahogy a múlt magába merül,
s csendre intett a merengő végtelen,
ébredve bennem tudat, s az értelem.
2 hozzászólás
Kedves Zoltán!
" Az ősz alkonyi árja alatt" megért gondolataid
sok sok kérdésre feleletet adtak!
Csodaszép elmélkedés…az ösz kulssza a háttérben
erösitésül szolgál,éselsebbé teszi a nem látottakat,
felel sok eddig csak sejtett gondolatra,segít
a lényeg kutatásba,az apró ismeretek hegyekké nönek!
Köszönöm az élményt!
Szép napot:sailor
Kedves sailor!
Köszönöm szépen kedvességedben fogant ösztönző
szavaidat, s mélységét gondolatvilágodnak, mik
serkentik bennem az írás ösztönét!
Hát igen az ember azért is ember, hogy elmélkedjen
kiváltképp az élet értelmén mit, meglehet fejteni ha
nem csupán önmagára gondol mint legfelsőbb lény,
ha arra gondol, hogy semmi nincs önmagától.
Persze ehhez nagymérvű alázat kell elismerni, és
szeretni Azt kitől mindent kaptunk. Ehhez kell
megtanulni szellemileg gondolkodni vagyis
szellemi emberré kell válni! Ez talán nem könnyű,
de a legnagyobb boldogságot hozza el egy ember
életébe ha arra rátalál!
Köszönöm, hogy olvastad versemet, s hogy írtál!
Zoltán Kaposvárról 🙂