Bakancslista

Nyár volt, Péter-Pál napja, aratás. A nap mintha megszánta volna a határban dolgozó embereket, nem lövöldözött túlságosan tüzes nyilakat rájuk. Inkább egy-egy maga elé húzott felhővel felitatta a verejtékcseppeket a barnára sült homlokokról.
Sándor időnként megállt kaszálás közben, hálásan tekingetett fölfelé. Ez a szusszanásnyi idő elég volt arra, hogy megszáradjon a hátán az izzadtságtól átnedvesedett inge.
Mióta megszűnt a gyár a közeli kis városkában, csak idénymunkákat vállalt. Igaz, az országnak ezen a nyomorúságosabb fertályán mást nem is tudott volna találni. Magas, erős, jó kiállású férfi volt, de vörhenyeges haja, szeplős bőre, no meg visszahúzódó természete miatt nem volt igazán népszerű a nők körében. Mari volt talán az egyetlen, aki igazán szerette, aki elfogadta olyannak, amilyen. A lány várta is jó ideig, hogy Sándor megkéri a kezét, de valahogy mindig húzódott a dolog. Mikor a gyár bezárásával mindketten munkanélküliek lettek, Mari gondolt egyet, összepakolt, és elment Dunántúlra, a nyugati országhatárhoz közeli városba. Írta Sándornak, hogy jó helye van, asszisztens egy gyógyszertárban. Hívta őt is, hogy menjen utána, vegyipari végzettségével ott könnyen el tudna helyezkedni.
Sándor halogatta a döntést, válaszleveleiben mindig talált valami kifogást, most ezért nem, most azért nem… Aztán elmaradoztak Mari levelei. Sándor ezt azzal magyarázta, hogy a lány biztos talált valakit helyette, hisz mutatós, okos teremtés volt. Fájt érte a szíve, és még szótlanabb, még visszavonultabb lett ezután. Míg a gyárban dolgozott, eljárt a helyi kosárlabda-csapat edzéseire. Olvasott is, főleg szakkönyveket. Most az albérleti szobájában bele-bele botlott az itt-ott széthagyott példányokba. Némelyik úgy maradt kinyitva széken, asztalon, földön, ahogy abbahagyta az olvasást. Meg is jegyezte a főbérlőnő:
– Sándor, maga borzasztó rendetlen ember. Nem csoda, hogy a kis barátnője itt hagyta.
De a férfit nem érdekelte az asszony véleménye, vállat vont rá. Nem szeretett már ott lakni, minden Marira emlékeztette, de elmenni sem tudott onnan valamiért.
Kinn a határban érezte jól magát. A szántóföldnek ezen a részén mindig kézzel arattak, a föld nem bírta meg a nehéz gépeket. Sándort a fizikai munka jólesően kifárasztotta, és közben nem kellett gondolnia senkire és semmire.
Ahogy a hosszú nap után hazafelé bandukolt, mellé szegődött Ignác, aki padtársa volt a középiskolában. A vékony, csupa izom fiú egyetemen tanult, de minden évben hazajött aratáskor.
– Többet ér ez minden edzőtábornál, és még pénzt is keresek vele – mondogatta.
– Mi van veled, öregem? – szólította meg Sándort – Lassan már rálépsz arra a szeplős orrodra, úgy lógatod. Bemegyünk egy pofa sörre a Toporgóba?
Ha nem is voltak barátok, Sándor kedvelte ezt az örökké viccelődő, borzas fejű szőke fiút.
– Mehetünk – válaszolta, most az egyszer nem hárítva el az invitálást.
Az ivóban sok volt a légy meg az ember. Többen már ugyancsak hangoskodtak. A melegben hamar megárt a pálinka. Sándorék a korsó sörükkel kiültek egy asztalhoz a kerthelyiségbe.
Az ital friss csapolás volt, kemény habbal, pincehideg. Mindkettőjüknek jólesett a melegben.
A beszélgetést Ignác kezdte:
– Elnézlek néha, hogy mi lett belőled. Hagyd itt a fenébe ezt a nyomorúságot!
Sándor már a korsó felénél járt:
– Készülök… készülök elmenni, de… mentem is volna már Mari után, de…
– Mi ez a sok „de”?
– Várta, hogy elvegyem.
– Nem szereted?
– Dehogynem! Nagyon hiányzik.
– Hát akkor?
– Biztos van már valakije. Nem is ír.
– És te írsz neki?
– Nem… Vagyis kellene írni, de…
– Na, ebből elég! Ha nem Marival, akkor mással, csak ki ebből a kilátástalan tespedésből!
A harmadik korsó sör után voltak, mikor hazaindultak.
Sándor már messziről meglátta, hogy ég a szobájában a kis lámpa.
– Mari lenne? – gyúlt fel benne az öröm és a vágyakozás a lány után.
A szobában a háziasszony pakolgatott.
– Mit keres maga itt? – kérdezte Sándor indulatosan.
– Mit? Rendet csinálok magánál, valakinek azt is kell – mondta az asszony, és odaállt a férfi elé, egész közel hozzá. Elölgombos pongyolaféle volt rajta. Nem volt éppen gusztustalan nő, olyan jó negyvenes, de adott magára. Sándor megérezte, hogy az asszony most felkínálkozott neki. Talán a sör tette, meg hogy Mari is szóba került a kocsmai beszélgetésben, egy mozdulattal az ágyra vitte az asszonyt.
Reggel későn ébredt, rossz szájízzel. Sietnie kellett, hogy kiérjen idejében a határba. Igyekezett kilopakodni, hogy az asszonnyal ne kelljen találkoznia, de az csak felébredt, és utána szólt az ablakból:
– Sanyika!
Sándort valami megmagyarázhatatlan undor fogta el. Mi köze neki ehhez a nőhöz? Őt ne sanyikázza, hagyja békén! El fog költözni tőle, elmegy innen, elmegy Mari után. Megkeresi, ott a másik határban valahol, és megkéri a kezét. Ezt meg kell tennie, ha hozzámegy a lány, ha nem.
Mintha más embernek kezdte volna érezni magát, ahogy a még harmatos füvön sietett az aratók felé. A nap épp hogy fölkelt, kicsit elvigyorodott, amikor meglátta a vörös hajú, szeplős fiút, ahogy szinte magát biztatva szaporázta a lépteit.