Dermedt világ

Kinézek a párás ablakon,
eszembe jut gyermekkorom,
gondtalanság, csintalanság,
s megannyi
lényegtelen bosszúság.
Majd a lassan múló felnőtt évek,
felesleges kérdőjelek,
üres közhelyek,
nyomasztó megfelelések,
elpazarolt könnycseppek.

Kintekintek a köddel fedett kertre,
tél van, mégis egyre nagyobb a csend,
nem pusztít jeges szél, sem hóvihar,
nem születik újjá a világ tavasszal,
elhalkulnak a korábban tomboló nyarak,
az ősz arany levelei sem táncolnak.

Mintha a lét buborékba fagyott volna,
csak a ráncok mélyülnek szemem alatt,
hegyekbe vágyom,
vissza a gondtalanságba,
csintalanságba,
hol közel van az én istenem,
ki napsugár kezét
mindig vállamon nyugtatja,
ki a hűsítő reményt
mindig homlokomra csókolja,
ki virágokkal rajzol szegélyt
kanyargós, s árnyékos utamra,
s ki az ösvényem végét
– még ebben a dermedt világban is –
mindig fénnyel beragyogja.