Vasárnap volt,
elhalt a fájdalom.
Kopott porcelánok
sorakoztak,
barnatölgyfa-asztalon.
A kertkapuba
édesapa várt,
fehér holdnak,
mondott jó éjszakát.
Hangtalanok a napok,
ölelésetek
távoli már.
A padon ücsörög,
egy kislány.
Talán már nincs már.
Kopott zongora,
dallamában
cirógatóhangotok.
Pogácsaillatot hoz
a konyha álma,
baracklekvár
mint a málna.
A szél néha
hazajár,
a kertkapuba
senki se vár!
Sötétlőégbolt
alatt fázom,
gyermekkor lángja
mára széttört álom.
5 hozzászólás
Szia Alkonyi!
"A szél néha
hazajár,
a kertkapuba
senki se vár!
Sötétlőégbolt
alatt fázom,
gyermekkor lángja
mára széttört álom."
…megrendítöen,fájóan szép
A legjobbakat!
Szeretettel:sailor
Szép napot!
Ui magáért beszél írásod
Szép jó Napot kìvánok!😊
Köszönöm soraid.
Szeretettel: Alkonyi
Kedves Alkonyi felhő!
Az én apukámat már hiába várom a kertkapuban, emiatt nagyon is megérintett a versed. Magam is kislánynak éreztem magam abban a bizonyos kertkapuban és a valóságra ébredve sajnos ténylegesen is széttört az álom. A lényeg, a hangulat engem megszólított.
Üdv. Szilvi
Szia Alkonyi! Megható szép visszaemlékezés! Fájó, eleven képek:A szél néha
hazajár,
a kertkapuba
senki se vár!
Sötétlőégbolt
alatt fázom,
gyermekkor lángja
mára széttört álom.
Szeretettel üdvözöllek: én
Szia!
Szép, fájdalommal teli versedhez
szeretettel gratulálok:
Zsuzsa
"A szél néha
hazajár,
a kertkapuba
senki se vár!
Sötétlőégbolt
alatt fázom,
gyermekkor lángja
mára széttört álom."