Nos, az ember egy világegyetem.
Én őt épp ezért nagyon szeretem,
univerzum-én kell és kell nekem.
Kozmoszembernek csillag a szeme.
Minő hatalmas, lát mindent vele.
Univerzumtest fénnyel van tele.
Kozmoszembernek bolygó a keze.
Mindent megérint, megfog ő vele,
ámde vigyáz jól, el ne törhesse.
Kozmoszembernek üstökös-ujja
űr feketéjébe beléje nyúlva
ír és rajzol, fest, szél el nem fújja.
Hol és hol vár rám kozmosz-emberem,
én őt szüntelen meg-, s megkeressem,
én is kozmosszá váljam, lehessem.
Én csak Hold vagyok, kopár, életlen
távol tőlem a világegyetem.
Jöjj kozmoszember – és ő megjelen'.
Éppen e percben, éppen énnekem.
Mert kell, hogy legyünk világegyetem,
erre hív és küld emberértelem.
Örök kozmosza legyünk mindennek
test-, és lelkünkbe minden férjenek.
Test-, és lelkünkben minden fényjenek,
szép csodalánggal mindig égjenek.
Test-, lelkünkben kering-, s forogva
szülessék meg a kozmosz lakója.
Magam kozmosszá, igen, tehetem!
Csillagaim felfénylenek.
Minden összes embereknek.
.A bolygóim megmozognak
minden egyes kézkarokat .
Üstökösöm fel-, s felvési
a testekre: hogy jó élni.
Kozmosz lettem én immáron!
Teljesülve emberálom.
Kozmosz vagyok.
Nagyon nagyok.
Kozmosz lettem.
És te? Te nem?
1 hozzászólás
Kiváló versedhez
szeretettel gratulálok!
Tetszett!
Szép napokat, jó egészséget
kívánok:
Zsuzsa