Gyógyszerek dicsérete

– Hogy van? – kérdezi rég nem látott – valamikor kollégám.
– Köszönöm érdeklődését! – Térdeim fájnak, egyik fülemre alig hallok, jobb szemem hamarosan, majd a másikat is operálni kell, bokáim bedagadva a gyógyszerektől, amit a hirtelen magasba szökött vérnyomásom miatt rám erőltettek, na meg ugyanettől a hajam is csomókban hull… Különben – ismeri már az elméletemet: – Köszönöm érdeklődését! Én ilyen állapotomban is jól vagyok.
*
Évek óta csöndesen szenvedek. Mindkét térdem duplájára dagadt, nem a megkímélt, kényelmes életem okozta. Eleinte az egyik fölváltva a másikkal – elkezdett fájni, aztán úgy is volt, hogy egyszerre mindkettő lerobbant, alig bírtam menni. Kenegettem, kipróbáltam többféle gyógyírt, nem sokat segített rajtam. Ha szóba került, csak legyintettem. Semmi az egész! Csak azért nem sántítok, mert nem tudom, melyikre kellene…
Már több éve fölkerestem előbb az ortopédiai-, majd reumatológiai szakrendelést, itt is, ott is fölírtak két-két gyógyszert. Utóbbi helyen rendeltek vagy háromféle elektromos- és mágnes kezelést, gyógytornát, száraz- és víz alatti masszázst. Az összes közül csak a természetes gyógymódoknak örültem, mert a gyógyszerektől ódzkodom, és szedésük csak végső megoldásként jöhet szóba nálam. De most már nem válogathattam.

Szedtem a piros- sárga, meg barna, és ki tudja milyen színű tablettákat, kapszulákat. De csak két napig, mert már első napon kezdtem viszketni, vakarózni, majd észrevettem, hogy tele vagyok kiütésekkel, a szemhéjam beduzzadt, mintha mind a négyféle gyógyírnak valamennyi káros mellékhatása kiütközött volna rajtam…
Ennek fele se tréfa! Mit tegyek? Ha valami gondom adódik az egészségem körül, biztos, hogy hétvégén történik. Mint most is, péntek délután. Nem szívesen akartam fölkeresni az ügyeletet, inkább egy emelettel följebblakó orvos-szomszédomat kértem, nézze át a gyógyszereimet, melyik árthat ennyire? Végignézett előbb engem, aztán sorra vette a gyógyszereket.
– Ezek közül akár három is okozhatja a panaszt.
Ez igen! – Gondoltam, de ki is nyilvánítottam a véleményemet. – Ezek a jó gyógyszerek! Kiírják, beszed belőlük valaki néhányat, aztán a mellékhatások miatt abba kell hagynia. Korszerű gyógyítási módszer! – mormogtam elégedetlenül.

– Nem ajánlom, hogy egyelőre bármelyiket is szedjed, mert csak külön vizsgálatokkal lehet megállapítani a bőrgyógyászaton, melyik okozza a kiütéseket, de lehet, hogy mindegyik. Ezután receptre írta az ellenszereket, lelkemre kötötte, hogy szedjem szorgalmasan.
Így tettem. Lassan múlni kezdtek a foltok… A bőrgyógyászaton jelentkeztem, azt mondták: hosszú időt vesz igénybe a kivizsgálás, naponta kellene megjelenni a rendelőben.
– Köszönöm, inkább nem kérek belőle.

A kezelésekre szorgalmasan jártam, tudtam, ha nem történik valami csoda, örökre lesántulok. A masszás és lábtorna kimondottan jót tett, azon kívül otthon természetes alapanyagú gyógykenőcsöket használtam. De mindez nekem már kevés. Néha ugyan rövid időközökben enyhült a fájdalom, máskor kegyetlenül fájt mindkét térdem, már alig bírtam járkálni a lépcsőn.
Épp akkor történt, megint egy pénteki napon – mikor nem rendelt a szakorvos – hogy rettenetesen fájt mindkét térdem, alig vánszorogtam, még a könnyem is hullott. Többé nem merem igénybe venni az elektromos gyógymódokat, ezért a kórház másik osztályán ügyeletben lévő főorvos ismerősömtől kértem segítséget. Ránéz a térdeimre. – Oh, te szegény! Nagyon rosszul néz ki a térded. – Kértem, adjon injekciót, mutattam, hogy korábban már kaptam belőle, és hosszabb időre elmúlt a fájdalom.
– Én nem tehetem, mivel annyira speciális injekció, csak sebészek és ortopédusok értenek hozzá. Különben is, kivételes esetben adagolják a mellékhatása miatt.
– Tudom, a sebészet egyik orvosa korábban segített rajtam. De már nincs az osztályon, és én bármilyen fájdalomtűrő vagyok, nem bírom tovább!
*
Körbetelefonált a kórházban, de péntek lévén, mindenütt ügyeleteseket talált, csak az ortopédián volt bent egy orvos, akivel megbeszélte, hogy fogad engem.
Persze, ő is elismételte, hogy nem szívesen teszi mellékhatása miatt…
– De van-e olyan készítmény, amelynek nincs mellékhatása? – kérdeztem.
– Ennek csupán „annyi, hogy rombolja immun-rendszert!” Az igaz, hogy legalább egy hónapra szünteti a fájdalmat!
– Tehát csuda jó gyógyszer! – Én már semmit se bánok – válaszoltam – csak a fájdalmaim szűnjenek, számomra ez a legfontosabb!
Receptre fölírta a gyógyírt, elsántikáltam a közeli patikába kiváltani, majd vissza, aztán beadta, és egy teljes hónapig valóban szüneteltek a fájdalmaim, ami szinte már hihetetlen volt nekem!
Közben megint csak a régi, bevált módszerekkel kúráltam magam, kenőcssel kenegettem, majd esténként mindkét térdemre dunsztkötést raktam, s nyári szünidőben, mikor kedves unokáim is nálam vannak, együtt nevettünk a látványon: alul kopott, vizes pelenka, rajta puha nejlon, piros-fehérpettyes kendővel rögzítve. Aztán lassan kezdődött minden. Egyre jobban fájt a lábam, a bokám, majd a karom és a vállam… És csendesen szenvedtem, mint Kormi cicánk elmúlása előtti időben…
Ha kérdeztek, hogy vagy? Mindig rámondtam: – különben teljesen jól vagyok!
*
Kedves ismerősöm említette, hogy gyógyfürdőbe jár beutalóval. A kezeléseket tetszés szerint veheti igénybe. Elhatároztam: én is megpróbálom. Fölírtak száraz- és víz alatti masszázst, meg fürdést. Nagyon örültem, végre talán rajtam is segít egy ilyen kúra. Nemsokára itthonról teljes fölszereléssel, tízóraival-teával fölpakolva indultam a gyógyfürdőbe. Persze, mire 80 km buszozás – a fővárosban metró, földalatti, s egyéb jármű igénybevétele – hosszú időt vett igénybe. Ott meg mindenütt, a pénztárnál, a masszázsok előtt, majd a szabadfürdő bejáratánál kígyózó sorokat kellett kivárnom, rozoga lábaimat váltogatva.
Azonban mindent pótolt a szabadban, a kellemes melegvízben lubickolás és pihenés. Örömmel vettem az élményfürdő adta lehetőséget, a különféle hőmérsékletű medencéket. Áprilisban még három órát lehetett tartózkodni a medencéknél. Én megelégedtem másfél-két órával. Előfordult, hogy lányomnál aludtam, és másnap onnan mentem megint a fürdőbe, majd haza, így egymás után kétszer fürdőzhettem. Mindig nagyon jól éreztem magam utána. Fájdalmaim végre enyhültek mindenféle gyógyszer- és kenőcsök nélkül is, csupán a vízben-mozgástól.
Nem tartott sokáig örömöm. Mikor ötödik alkalommal jelentkeztem a fürdőben, kiváltottam, befizettem mindent, amit kellett, leültem és várakoztam a víz alatti masszázsra. Sokan voltak, olvastam. Egyszerre kellemetlen érzésem támadt… Mintha rosszul lennék… Nem szoktam rosszul lenni. Én vagyok, aki mindent kibírok, a híres fájdalomtűrő képességemmel… De most leizzadtam, és valamilyen furcsa nyomást éreztem a mellkasomban. „A szívvel játszani, jaj, nem szabad…” – jutott eszembe. Előbb elhessegettem magamtól, hátha csak képzelődöm, majd csak elmúlik. De nem akart szűnni. Nem merem igénybe venni a kezeléseket. Megkérdeztem a folyosón üldögélő hölgyet, aki a sorszámokat osztogatja, mi a teendő ilyenkor? Azt mondja: ha nem veszem igénybe a kezeléseket, ráírják a lapomra, s majd később fölhasználhatom. Azt tettem.
A folyosón szomorúan ballagtam a váróterem felé, az orvosi rendelő előtt nem várakozott senki, gondoltam: bekopogok. Fiatal nőorvosnak mondtam el, mit érzek, és tanácsot kértem tőle, hogy legalább a szabadfürdőt igénybe vehetném-e?
– Szó se lehet róla, volt a válasza. Tessék leülni, pihenni, de legjobb lenne minél előbb lefeküdni. Ha tovább tart a rosszullét, mentőt hívok. Most ijedtem meg igazán!
Leültem a váróban, a falon észrevettem egy telefont, gondoltam, kártya segítségével fölhívom a lányomat, aki nem messze innen dolgozik egy klinikán. Legszívesebben oda mennék, hogy legalább megvizsgáljanak. De hát mi is lenne, ha minden simán menne! A telefonhoz nem jó a pénzérme, sem a kártyám. Talán elromlott a készülék?
Az értékmegőrzőben unatkozott egy hölgy, gondoltam, megkérem, hátha megenged egy telefont az asztalán fekvő készülékről. Készséggel segített: igaz, innen nem szabad vendégeknek telefonálni, mondta, de szívesen megteszi, ha megadom a számot. Úgy lett. Azonban a klinikán nem találták a lányomat, de vállalták, ha előkerül, visszahívják a számot, és figyelmeztettek: addig is feküdjek le! Ezzel mégjobban rámijesztettek! Már azt hittem, valóban nagybeteg vagyok!
Nemsokára kapjuk az üzenetet, hogy lányom mindjárt itt lesz.
Megérkezett, együtt hagytuk el a fürdő épületét. A klinikán EKG-t készítettek (eredmény teljesen jó, sőt, azt mondták, jó lenne, ha mindenkinek hasonlót mutatna a készülék)! De sajnos, a vérnyomásmérő már nem jelzett jót. Mint utólag magam is rájöttem, a vízalatti erős vízsugár emelte meg a vérnyomásomat.
*
Mégegy napot maradtam lányomnál, másnap vele mentem be a klinikára, ahol teljes vérképet készítettek. Kaptam egy vérnyomásmérőt, hogy azzal folyamatosan mérjem (és jegyezzem fel) a vérnyomásomat; ezekkel fölszerelve utaztam haza, s a doktornőt kértem meg, adjon tanácsot a bajaimra. Persze, itt se úsztam meg, megint EKG, újból vérvétel, és ellátott néhány napra gyógyszerrel… Aztán otthon megkaptam tőle a többit. Szándékosan nem olvastam el a mellékhatásokat, ne alakuljon ki bennem előítélet. Azonban egy hét se telt el, fésülködéskor csomókban kezdett hullani a hajam, mindkét bokám bedagadt, már alig fért be abba a szandálba, amelyiket tavaly bekapcsolva akár lerúghattam volna a lábamról. Ezért elővettem a gyógyszer dobozából (nem tréfa, fél méter hosszú!) leírást, mindkét oldalán olvashattam a mellékhatásokat. Még jó, hogy csak a hajam hullik és dagadnak a lábaim, mert a hányás, hascsikarás (de ez is volt közben, csak nem tudtam, mitől) eszméletvesztés, ájulás eddig elmaradt – szerencsémre!
*
S ekkor, hirtelen eszembe jutott az a kabarészám, amikor a beteg orvoshoz fordul, hogy viszket a háta (a sorrendben nem vagyok biztos). Elmegy a rendelőbe, fölírnak neki gyógyszert. Már nem viszket a háta, de lesántul.
Orvoshoz. Új recept. Elmúlik a lábfájása, de meggörbül a dereka.
Orvoshoz. Gyógyszer. Attól kihullik a haja.
Orvos, gyógyszer, kinő a haja, de állandóan köhög…
Újabb recept. S ez így megy, míg végül a különféle gyógyszerek után ismét visszatér a rendelőbe. Örömmel keresi föl kezelőorvosát, ujjongva mondja: – Doktor Úr! Köszönöm, már csak a hátam viszket!
*
Mindez ez kabaréban hangzott el, de nekem a gyógyszerekről mindig eszembe jut. Nem fér a fejembe: hogyan engedélyezhetik addig a gyógyszer forgalmazását, amíg bármilyen mellékhatása van?!
Most is félve említettem tapasztalataimat az orvosnak, s kérdeztem, meddig kell szednem a gyógyszereket? Azt válaszolta: életfogytiglan… Holott a tájékoztató füzetben, amit tőle kaptam, azt olvastam: ha valaki tartósan eléri a normális vérnyomás-értéket, akkor lassanként abba lehet hagyni, és életmód változtatással folytassa a terápiát. Amit én már közben meg is kezdtem.
Ezért vannak tele a várótermek, ezért a rengeteg beteg és betegség. Egyik bajt orvosolják, a gyógyszerrel újabb kórt adagolnak az emberekbe.
Nekem már az is sérti a fülemet, ha valaki orvoshoz fordul bármilyen gondjával, aki azonnal BETEGNEK titulálja!
Én azóta nem megyek ahhoz az orvoshoz, aki egyszer velem ezt tette. Téli fáradtsággal, valami kisebb gonddal mentem hozzá, s azt diktálta az asszisztensének: „Megjelent nálam XY sápadt nőbeteg” (!)… Nos, én embernek, nőnek érzem magam, nem nőbetegnek!
Legtöbb rendelőben csak megkérdezik, mit írjunk föl? S máris készül a recept. Akár csak a szatócsboltban a pult túloldalán: – Mit kér? – Kenyeret és füstölt-sajtot, – s máris csomagolják!
*
Amikor ezeket írásban rögzítem, – megkövetem, és bocsánatot kérek azoktól az orvosoktól, akik nem így tesznek, hanem a teljes embert látják mindenkiben, és vizsgálják, s netán kikérdezik a hozzájuk fordulókat, amiből következtethetnek, mi okozza a bajukat? Sokszor – kezdetben – talán elég volna néhány szó, együttérzés, ami gyógyírként hatna, s gyógyszer nélkül is gyógyulna az ember!
E kis elmélkedés után folytatom a fürdőkúrámat, ami nagyon jót tesz nekem. Most, ha megkérdezik tőlem… – Hogy vagy?
Rövidebb a felsorolás: – már csak ez vagy az. Különben – köszönöm – egészen jól vagyok!
♥