Emlékszel még?
Azt a dalt mindennap elénekeltem!
Nem akartad a napfényt,
nem akartad símogató lágy-melegét.
Dúdoltam csöndben, halkan
szíved dallamát, csak NEKED!
Sok-sok éven át!
Látod, most a rózsa már
elszáradt asztalodon,
a kép lassan kifakul mellette…
Most messze vagyok nagyon,
de a dal még él bennem,
dúdolom NEKED hangtalan,
zokogva-fájva!
2 hozzászólás
Szép, szomorú, véges, vers, ilyen… grat!
Nagyon köszönöm a véleményed, és azt is, hogy olvastáűl!
Szeretettel üdvözöllek: Móricz Eszter