Szűntelen…

Valahogy április van
Száznyolcvankét nap kellett,
hogy így legyen,
s én egy percig se tudtam,
hogy kimondani ezt hosszabb
annál, amilyen hirtelen…

…fél év október óta…
én meg még mindig számolok:
milyen messze vittek innét
azok az idióta,
átkozottul áldott hónapok…

…a végén csak az október maradt;
halkan megunta már az őszt,
üres lett, komoly és kemény,
és úgy kihűlt néhány perc alatt,
mint az idegen arcok koccanása
vagy a halva szült remény.

„És délután volt már, nem sütött a nap,
a betonból is hideg padok nőttek.
Ahogy hallgattál, és én hallgattalak
a szavak csöndben egymásnak ütődtek.”

és most itt van, megint április lett,
s furcsán mosolygok magamon;
a kérlelhetetlen tavasz
éppen úgy ölelget,
mint egy megvénült, bárgyú nőrokon.

Hat hónap.
Hogy ragozzam még tovább?
Nem lesz egyik se könnyebb,
csak én leszek egyre ostobább.
Hat hónap féléber őrület,
a harangnyelv visszhangos magánya,
csak lógtam a zajban nélküled,
mint lengő fabábok néma váza.

De most értem talán,
magamra hagyva,
mint földre ejtett
apró gépezet:
te már nem vagy,
de én elveszítve is
tovább létezek.

És nevetnék néha,
(már jókedvű vagyok)
hogy mióta őrzöm
magamba írva
azt a néhány
régen itt hagyott
semmiségedet:
ahogy a táskádba nyúl, ismerem kezed,
tudom a hangod, ha nevetsz egy picit
a válladat, ha hátranézel,
a mindig kérdező szemed…

s ha kioltom, úgyis újraéled:
az óra még mindig engem üt;
tudom milyen szeretni téged
illúziókkal, majd nélkülük…