Köz-mondás

A diktátor hátradőlt székében és tanácsadója szemébe nézett.
-Meg fogom szüntetni ezt az átkozott panasznapot. – sóhajtotta.
-Ne tegye, uram, a nép már így is sokat kesereg. – mosolyodott el a minisztere. – Inkább jöjjön velem a tárgyaló terembe.
-Megint az a Timorc nevű ember van itt? – Jellemző rá a neve, folyton olyan az arca, mint valami hasgörcsös pávián

A teremben a hatalmas termetű, zord arcú ember csak állt egy szék mellett. Nem volt kedve leülni, sejtette, ez a látogatása is rövid lesz és eredménytelen, mint a többi az utóbbi időben. Amikor a nagyúr belépett, csak a fejét fordította felé.
-Uram, – kezdte – a népnek szüksége volna…
-Csend, majd megint juttatok valamicskét a rászorulóknak.
-Ez most már nagyon kevés lesz…
-Elég! Aki a kicsit nem becsüli…
-Tudom, uram. A nagyot nem érdemli. – fejezte be a mondatot a nép küldötte, és az sem okozott neki örömöt, hogy az úr szavába vághatott. Lehajtott fejjel vonult ki a nagyajtón.
-Nos, hű csatlósom, – szólalt meg a nagy ember, miután magukra maradtak – az ilyen buta embereknek hogyan magyarázhatnám el óriási tervemet, nagyra törő vágyamat, s hogy ez mekkora anyagi áldozatokkal jár?
-Meg se próbálja, uram.

Kopogtak. A világ jelenlegi legnagyobb tudósa meglepetten pillantott fel jegyzetei és számításai fölött az ajtó felé.
-Nyitva van! – kiáltotta el magát, és már fordult volna vissza a papírjaihoz, de a látvány fogva tartotta a tekintetét. Három jól öltözött nagydarab ember préselte be magát a bejáraton.
-Zweistein professzor? – kérdezte az egyik.
-Én vagyok! Miben segíthetek az uraknak? – vette le a szemüvegét a tudós.
-Vendégségbe szeretne jönni velünk! – nézett rá rezzenéstelen kifejezéssel a középen álló személy.
-Értem. – nézett körül szórakozottan és egy tétova mozdulatot tett az asztala felé.
-Majd a társaim elrendezik. – nyugtatta meg a harmadik. – Lekísérem addig a kocsihoz.
Lent, ahogy az autóba beült, felpillantott lakása ablakára. A piros kakas nézett vissza rá onnan. Sóhajtott és az előtte lévő ülés huzatmintáit kezdte tanulmányozni.

A hatalmas, kihalt terepen enyhén fújt a szél. A diktátor éppen ezt a panorámát pásztázta távcsövével, amikor emberei beléptek a bunkerbe, maguk előtt tessékelve a tudóst.
-Lám-lám, a mi remek koponyánk. Végre itt a nagy nap. – mosolygott rá. – Kíváncsian várom a bemutatóját. A katonai szakértők jelen vannak, egy egész század pedig biztosította a terepet. Professzorom, semmi baj nem történhet. Kezdjen hozzá.
-Igen-igen. Kérem, előző nap már mindent a helyére szereltünk. Itt ez a távirányító, csak nyomja meg a nagy sárga gombot.
-Csak egy gombnyomás? – vette át vidáman a szerkentyűt a diktátor, mint egy gyerek a rég áhított játékszert. – És miért pont sárga gomb?
-Mert sárga veszedelemnek neveztem el a hatóanyagot.
A nagy ember nagy levegőt vett és megnyomta a gombot. Először semmi nem történt, azután egy hatalmas pukkot lehetett a távolból hallani. Zweistein félrefordulva becsipeszelte az orrát, majd visszafordult a katonai vezetők felé.
-Mit csinál? – kérdezte megrökönyödve az egyik tiszt, de választ már nem kellett adni neki, mert az egész bunkert betöltötte az erős záptojás bűz. A diktátor fintorogva nézett a tudósra.
-Tudja uram, aki a kicsit nem becsüli…- szólt halkan a professzor.