Virágvasárnap

Naponta felment a hegyre.
Régen a fiával, már csak egyedül. Akkor virágos-tarkába öltözve, már csak fekete kendőbe burkolózva.

Az a sír, hatalmasra nyitott szájával az életét szippantotta magába. A szívóerő vonzásának képtelen volt ellenállni. Nap – nap után ott térdelt a kopjafánál. Úgy ölelte a faragott oszlopot, mint ahogy utoljára ölelte fiának elomló testét. Kapaszkodott a márványosuló testbe, és nem volt ereje kimondani: legyen meg a Te akaratod. Ahogy nem volt ereje megtartani a gyermekét, úgy volt képtelen elengedni. Lelkének megnyugvást csak a séták jelentettek fel a hegyre. A tetőn mindig megállt a fogadalmi kápolnánál, lenézett a tó mindig ugyanolyan, és mindig más tükrére. Üres lélekkel, fagyott szívvel állt. Várta, hogy a szélben meghallja fia suttogását, a napsugár helyett gyermeke simítását érezze. Ilyenkor dermedtsége felengedett.

Azon a délutánon valami megváltozott. Az út mentén a mandulafák menyasszonycsokorként bólogattak. A kápolna ajtaja nyitva volt, az öreg szerzetes ifjonti erővel húzta a harang kötelét. Az asszony kábultan nézett körül. „Virágvasárnap van!”- jutott eszébe. Letérdelt a kőbe faragott Mária szobor elé. „Ha Te el tudtad engedni, én is megteszem”- ígérte a lágy tekintetű asszonynak.

Csak a hegy aljában vette észre, hogy fekete kendőjét a Mária szobor előtt hagyta.