Forrás vizében mosom arcom
Oly tiszta e háborítatlan pillanat,
Most nem számít a számtalan harc
Melyet megvívtam már,
S meg kell még vívnom!
Leteszem fegyverem…
Puha fűbe törlöm nedves kezeim'
Zöld illata messze elragad,
Épp nem számít a rengeteg
Vér áztatta csatatér,
Nem botladozom a rémség völgyein!
Átölelem fegyverem…
Földpárnára hajtom fejem aléltan
Egy részem eztán, mindig itt marad,
Mégis, érzem közeleg ismét
Mi e nyugalomba üldözött,
Hiába a szeretetről szóló összes tan!
Felveszem fegyverem…
Elszántan öltöm fel súlyos vértemet
Az indulást halogatni nem szabad,
’Mit vállaltam, teljesítem hát!
Illúziókat faragok a bánatomból,
Hogy így nyerjen harcom értelmet!
Megtöltöm fegyverem…
A hosszú út ismét előttem halad…
3 hozzászólás
Az utolsó versszak mindent üt! Nagyon klassz vers! Gratulálok!
Tetszett a versed, olyan forradalmi hangulata van…annak ellenére, hogy ez inkább egy belső vívódás, nekem sok mást is eszembe jutattott. Tetszett a szóhasználatod, a képeid összefonódása. A negyedik versszakban a “mindig” -et majd javítsd ki:-)
H.
Kedves Kata!
meglepett a versed4
öszinte tiszta kép egy nehezen feldolgozható lelkitusáról.
Csodálatos ahogy a természetbe menekül a harc előlés ottmerít erőt a további harcra.Tetszik a megoldás!
Nagyon szép és tanulságos is a versed,
Nemcsak panasz, de utat is mutata megoldás felé.
Gratulálok. szeretettel: marica