30. fejezet
Ms. Miede
Aznap, mikor hazaértem, anya rémülten nézett a szemembe, jobban mondva rémülten nézte a szememet.
– Jézusom Jonathan! Mi történt a szemeddel? – kérdezte megfogva a fejemet, és jobbra-balra forgatta, mint egy orvos, aki diagnosztizálja a sérülést.
– Jaj anya! – fogtam meg a kezét, hogy eleressze a fejemet – nem kell pánikolni, nincs semmi bajom.
– Mi az, hogy nincs semmi bajod? A gyönyörű két szép barna szemeid most ilyen… rondák lettek!
– Anya! Nem rondák! – tettem karba a kezem megsértődve.
– Mi történt? Gyerünk Jonathan Gros, beszélj!
– Nem tudom! Egyszerűen ilyen lett! – zsörtölődtem
– Olyan nincs, hogy valakinek csak ilyen lesz a szeme, holnap reggel megyünk a dokihoz! – mérgelődött anya
Másnap reggel, bármily meglepő is volt, valóban mentünk a kórházba. Reggel, mikor anya készülődött, odaálltam a tükör elé, és mint valami varázsló, aki erősen koncentrál a legújabb trükkjére, erősen összeszorítottam a fogaimat, becsuktam a szememet, és próbáltam meggyőzni a szememet, hogy változzon vissza eredeti színébe. Amikor kinyitottam a szememet, semmi nem történt, hogyan is történt volna, nem voltam kaméleon, nem tudtam megváltoztatni a szemszínemet.
A kórházba belépve a rémület, és a rossz emlékek vettek körül. Apám halála, a visszatérésem a Senki Földjéről, az egy hónapos megfigyelések, és most újra ugyanitt.
A doktor nem volt túlzottan meglepve, inkább érdekesnek találta a szememet, azt mondta, hogy ő még ilyet sosem látott. Csak akkor történhetne ilyen, ha albínó ember lennék, de akkor a hajam is, a bőröm is fehér lenne, a pigment hiány miatt.
– Hogy történt ez? – nézte nagy csodálattal a szememet az orvos
– Nem tudom, de tényleg – mentegetőztem
– Mit gondol doktor úr, hogy történhetett ez? – kérdezte anya aggódva
– Nem tudom, tényleg fogalmam sincs! – állt fel a székéből az orvos és mindkettőnk felé fordult – őszinte leszek magukhoz, még életemben nem találkoztam ilyen esettel.
– És mit gondol doktor úr, meg fog gyógyulni? – rágta a körmét anya idegesen
– Nem hiszem hogy meggyógyulás kérdése ez, valami történt a fiatalúr szemével és úgy tűnik, legalábbis szerintem, hogy ez így is fog maradni, de véleményem szerint nem kell aggódni emiatt, a látásával nincsen semmi baj, egy kontaktlencse vagy egy napszemüveg megoldja a gondot. – ecsetelte a doktor lelkesen
– De doktor úr, nem lehet mindig napszemüvegben! – kelt ki magából anya
– Akkor marad a kontaktlencse – felelte egykedvűen az orvos
– Anya! – szóltam közbe – semmi gond, engem nem zavar, és ha majd mást zavarni fog, akkor majd hordok kontaktlencsét
– De engem zavar! – mérgelődött tovább anya
– De engem nem! Anya, ígérem, ha macerálnak miatta, akkor hordok kontaktlencsét, jó?
Anya gondolkozott egy fél percig, majd nagy nehezen beleegyezett.
Másnap, Judy, Dimitrij és persze én, úgy tettünk mintha nem történt volna semmi sem odafönt az ötödik emeleten. A történtek után Judy nem is nagyon akart beszélni a dologról, ő inkább örült, hogy vége van, ellenben Dimitrijvel, aki folyamatosan az ügyön rágódott, alig lehetett hozzászólni. Legtöbbször észre sem vette, hogy szóltam hozzá, ha pedig észre vette, akkor viszont nem fogta fel, hogy mit mondok, vagy csak szimplán nem akarta felfogni. Én leginkább a rendőrök miatt aggódtam, de mivel Amy tökéletes munkát végzett, és semmit nem találtak a rendőrök, amiről feltételezni lehetett volna, hogy gyilkosság történt, ezért öngyilkosságnak titulálták az ügyet. Majdnem egy hónapon át az iskolában csak erről beszéltek a diákok és a tanárok. Egyes diákok el is mentek az iskolából. Jobban mondva a szüleik kiíratták onnan őket, mondván, hogy nem merik olyan tanárokra bízni gyermeküket, ahol tanárok ugrálnak ablakokból.
Egy váratlan napon, egy váratlan időben, egy váratlan ember toppant be az osztályterembe, akinek én személy szerint nagyon örültem. Chris Bart személyesen.
– Chris! – rohantam oda hozzá nevetve
– Szia Jonathan! – mosolygott, aztán hirtelen el is képedt.
– Igen, tudom, vöröses a szemem – legyintettem mosolyogva.
– Olyan mintha kontaktlencsét hordanál – mosolygott – mi történt amúgy? – nézte folyamatosan a szememet.
– A démon tette ezt velem! De ne aggódj, legyőztük! – mondtam neki vidáman
– Mi? Miféle démon? – nézett rám zavartan Chris.
Hát persze, hogy is emlékezhetne bármire is. Aki visszatér a Senki Földjéről az nem emlékszik semmire, így gátolván meg, hogy felfedhessék a szellemek és holtak birodalmát! Egyedül én emlékezhettem a dolgokra, mert valójában én sosem léphettem a Senki Földjére, de a démon elpusztítása után átka is leszállt rólam. A rémálmoknak vége, és nem kell félnem többet, hogy Mr. Koponya ismételten megpróbálna megtámadni, vagy megölni.
– Semmi, ne haragudj, csak egy játékról beszéltem! – tereltem el a témát kezemmel legyintve.
– Te Jonathan, mi volt odafönt az ötödik emeleten mielőtt… hát, mielőtt összeestem, vagy mi történt? – kíváncsiskodott Chris
– Semmi! Csak valamiféle görcsöt kaptál, azért estél kómába is! – füllentettem mosolyogva.
– Neeem! Én láttam, amit láttam, biztos vagyok benne, hogy egy szellem tette ezt velem! – vetett ellent Chris dühösen
– Rémeket látsz barátom, rémeket! – mosolyogtam
Chris szinte az egész tanítási év alatt kómában volt, így most újra kell járnia az első évet, de szentül meg volt róla győződve, hogy szellemet látott.
Május! Az osztályfőnököt szerették az osztálytársaim, néha a pokolba kívánták, de sose szó szerint gondolták azt ilyenkor. Egy hónap, osztályfőnök nélkül. Egy nap azonban egy fiatal nő kopogtatott az osztálytermünk ajtaján. Hosszú szőkés barna haját lófarokban hordta, vékony, szép nő volt. Elmosolyodtam, látván, hogy erre még Dimitrij is felfigyelt.
– Sziasztok! – üdvözölt bennünket hangosan – a nevem Ms. Miede, de szólíthattok akár osztályfőnöknek is – mosolygott, aztán szép kényelmesen elindult a tanári asztal felé leült a székbe, feltette az asztalra a lábát, elővett egy női újságot, és elkezdett olvasni.
Az egész osztály szótlanul bámulta mire nagy nehezen megszólalt Ash a hátsó padból:
– Maga az új… osztályfőnökünk? – kérdezte bizonytalanul
Ekkor hirtelen Ms. Miede levette az asztalról a lábát, ledobta a földre az újságot és felpattant:
– Igen, ön megnyerte a fődíjunkat – kezdett el tapsolni nevetve – a nyeremény pedig nem más, mint egy kis kikapcsolódás a jövőre nézve, mégpedig egy erdei tábor a hegyekbe! Tadaaam!
– Maga hány éves? – kérdezte Cindy festegetve a körmeit, rá se nézve a tanárra
– Miért, te hanyadik réteget kened a körmödre? – vágott vissza Ms. Miede
– Hah, tudja, ki vagyok én? – pattant fel a helyéről Cindy
– Várj, kitalálom, agyon sminkelt arc, három rétegnyi körömlakk, méreg drága cipő, és a legújabb Miss. Plázacica szoknya, azt hiszem van egy pár ötletem – mosolygott Ms. Miede.
Mindenki elkezdett nevetni, még Dimitrij is mosolyra fakadt. Cindy Wide elkezdett toporzékolni a széke mellett, és sértődötten kirohant a teremből. Ms. Miede bólintott egyet a fejével.
– Nos akkor, mit csináljunk, tudtommal velem lesz órátok majd, játsszunk valamit? – kérdezte mosolyogva.
Mindenki összenézett, majd hangosan elkezdett mindenki ujjongani, tudtuk, hogy Ms. Miede a legjobb osztályfőnök, és már most imádtuk. Természetesen pár csaj megértette Cindyvel, hogy ne szóljon a szüleinek, így egy kis sértődésen kívül nem lett komolyabb balhé.
Ms. Miede kitalálta, hogy szegény régi osztályfőnökünk halála miatt, nem tudtuk élvezni az utolsó hónapokat, és még csak kirándulni se mentünk el, így felajánlotta, hogy a jövő évet úgy kezdjük, hogy elmegyünk kirándulni a hegyekbe, aminek természetesen mindenki nagyon örült.
Mrs. Collins teljesen meg volt elégedve a biosz házi dolgozatommal, így kihúzta az elégtelenemet és ennek örömére közepes lettem bioszból. A matematikát Mr. Larton vette át, aminek én nagyon örültem, mert teljesen hozzászoktam a tanítási módszeréhez, és az utolsó napokban sikerült is feljavítanom a jegyeimet.
Az év végi bizonyítványom nem alakult túl fényesen. Anya nem is volt velem megelégedve teljesen, de nem is szidott le, hiszen tudta, hogy min mentem keresztül az idén. Végtére is segítettem egy szellemnek, és megoldottam egy gyilkossági ügyet. Mi lesz itt jövőre?
VÉGE
Folytatása következik:
Jonathan Gros
és a Holtak Csarnoka