Nevelőanyámnak társalkodónőt fizettek, amikor megöregedve a lányát látogatta Belgiumban, és hosszabb időket kint töltött. Reá, Friedára bízott minket, amikor három napos londoni útra befizetett egy utazási irodánál, hadd lássunk világot. Mert mi nem beszéltünk angolul, a tipikus belga háziasszony Frieda viszont igen.
A kora reggel induló, emeletes komphajóra vett jegyet, és mi elhűlve néztük, ahogy a hatalmas hajó gyomrába behajóztak egy vonatot. Rengeteg autó és utas özönlött be, majd elbődült a kürt, és négy órás útra indultunk a La Manche csatornán, át Doverbe. Kellemes idő volt, a víz hullámzott, s Frieda némi kajánsággal, diszkréten érdeklődött, nem vagyunk-e tengeribetegek? Hál’ istennek, nem szereztük meg ezt az örömet (?) senkinek, mindössze jó volt újra partra lépni a himbálódzás után.
Szépek voltak a fehér doveri sziklák, egyenesen tengerbe szakadó, meredek oldalaikkal, melybe a kikötő öble úgy ékelődött, hogy csak egész közelről vettük észre a bejáratot. És érdekes volt a vonat, mely a fővárosba vitt minket, a legrégebbi pályaudvarra, a Paddingtonra, mely olyan sűrűn előfordul Agatha Christie könyveiben. Nem folyosóra szálltunk fel, mint itthon, hanem minden kabin ajtaja kifelé nyílt a magasított peronra, mellyel a padló egy szintben volt, s így közvetlenül, kényelmesen beléphettünk a fülkékbe, a csomagokat sem kellett ínszakadtig emelgetni. Most már ez sem újdonság annak, aki nézi a nagy detektív, Poirot, vagy a vénkisasszony Mrs. Marple kalandjait, de nekünk még nagyon új volt akkoriban.
Londonról annyi mindent tudunk már, sokaknak nem újdonság, de hát „egy újszülöttnek minden vicc új”. Elsőként a szmogot és a lármás zűrzavart érzékeltük, melyben a fekete, régimódi taxik úgy szaladgáltak az utcákon, mint a bogarak. Édesek voltak a jellegzetes piros, emeletes buszok, fel-leugráló utasaikkal, és zavaróan nyüzsgő a forgalom, melyhez képest eltörpülni látszott a mi fővárosunk zaja, lüktetése. Ami nem csoda, London lakóinak száma talán már a nyolcvanas években a húszmillióhoz közelített. Furcsa is volt a rengeteg náció, mely a világ minden részéből idegyűlt; és az ellentét a zsebkendőnyi előterű kertes, vöröstéglás munkásházak, – melyek mérföldeken át sorakoznak a Londonba bevezető vasútvonal mentén – és a mérhetetlen gazdagságot megjelenítő, klasszicista, oszlopsoros, díszes paloták között.
A Piccadilly circus-en, a legfrekventáltabb helyen feküdt szállodánk, azon a téren, melyet minden képeslapon láthatunk. Többemeletes ház volt, olyan, mint egy átjáróház, melynek furcsamód aluljáróval is összeköttetése van, a metróból is be lehetett jönni, és nemcsak bejöhettek, át is járhattak, be is ülhettek a földszinti vendéglőbe, ahol kontinentális reggelinket kaptuk. Nagy volt mindig a nyüzsgés, sosem értettük, honnan tudják a pincérek, ki szállóvendég, ki nem?
Fél órát kóboroltunk, míg valamelyik szobaasszonynak megesett a szíve rajtunk, és elvezetett a szobánkhoz. A számozás teljesen ötletszerűnek tűnt, abszolút összevisszaságban követték egymást, és a hotel nagysága okán simán elképzelhető volt, hogy étlen-szomjan rogyunk le valahol kétnapos sikertelen keresgélés után…
Ágyunk, mint a régi, falusi ágyak skanzenekben: viszonylag keskeny, de magasan feltornyozva dunyhával, párnával. Kis szerkentyű a falon. Eleinte sehogy sem értettem, mire szolgál, aztán Frieda felvilágosított; télen, ha pénzt dobnak be, elindul a fűtés, különben fagyoskodhatunk. Micsoda? Még külön fizetni kell a melegért? Egy szállodában? Aprónk nem lévén, még jó, hogy nyár volt, bár a szoba elég hideg! Az angol nyár nem túl forró.
Három nap nem a világ, egy ekkora városban meg éppenséggel semmire sem elég. A legfőbb látnivalókon túl, mint a Big Ben, Tower, British Museum, nem is vonzott más, mint élőben érezni, tapasztalni, beszívni a miliőt, az angol hétköznapok stílusát, életmódját. Az utcákat jártuk reggeltől estig. Végigsétáltunk a bevásárló utcákon, megcsodáltuk a Harrods áruház kínálatát, végignéztük az őrségváltást a Buckingham palotánál (a királynő épp otthon volt, integettünk, hátha látja), sört ittunk igazi pub-ban, és pornófilmet néztünk a Sohoban, egy állandóan, éjjel-nappal működő moziban; elmentünk az ócskapiacra, és még egy buszra is felugrottunk, mely szokás szerint épp csak lelassított a megállóban. Beszabadultunk egy hatalmas lemezboltba, ahol lelkendezve fedeztük fel Tom Jones legújabb lemezét, és megütődve jöttünk rá, hogy a helybeli vájtfülűek körülöttünk milyen lenézően figyelnek, csúfondárosan húzva el szájukat kitörő örömünket látva. Hiába, mi húsz –harminc évvel hátrébb jártunk, a zenedivatban is mi voltunk a mucsaiak… Itt, a világ rockzenei központjában már lejárt lemez volt ő, másokat kapott fel a hírnév, akiknek még a nevüket sem hallottuk.
Az angol sör remek volt, szívesen sétáltunk a Sohoban esténként. Friedát a hotelben hagyva a kisebb utcákba is bemerészkedtünk, mert páromat nagyon izgatták a füstös pincelebujok, ahol mindennapos volt a sztriptíz, nem úgy, mint itthon, ahol a rendszerváltásig tilos szórakozás volt az ilyesmi, csak a pénzes nyugatiaknak tartottak fenn pár lokált, s csak titokban virágzott az ipar a ritka mulatókban. Hivatalosan nem volt helye ilyen dekadens erkölcstelenségnek. A fiatalság fantáziáját persze izgatta, de annyi rémkép élt ezzel kapcsolatban bennünk, hogy először visszahőköltem, amikor egy ilyen sztriptízbár mélybe vezető lépcsői előtt ténfergő behívóember csalogatni kezdett minket.
Nehogy kiraboljanak… meg is ölhetnek!
-Ugyan – legyintett párom bizonytalanul. Izgult ő is, de kíváncsisága erősebbnek bizonyult. Hát lementünk a lépcsőkön.
Füstös, gyér lámpák világította terembe értünk, melynek hátulsó részén pódium emelkedett. Két szék volt a díszlet, más semmi, üres, poros színpad ásított felénk. Vártunk. Néhányan voltunk csak a teremben, hétköznap este volt, gyenge vendégszám. Gyenge volt az előadás is. Jó tíz perc múlva jött ki két nő a függöny mögül, körülsétáltak, és unottan a székekre telepedtek. Egy darabig fixírozták a közönséget, majd lassan, kiszámított mozdulatokkal, kényelmesen vetkőzni kezdtek. A főleg férfiakból álló közönség felélénkült, de miután újabb tíz perc elteltével is rajtuk volt még a ruhák fele, néhány fütty is felhangzott. A nők azonban nem zavartatták magukat addig, míg egy nagydarab pasas fel nem állt, és mérgesen oda nem kiáltott valamit. Erre aztán lehányták magukról a maradékot, és néhányszor körbesétáltak a pódiumon, majd ismét helyet foglalva letargikus közönnyel bámulták a közönséget, azok meg vissza.
Fél óra múlva határozottan felálltam, és így szóltam.
– Na, én most megyek. Jössz, vagy maradsz?
Párom szíve szerint persze maradt volna, nem akarta elhinni, hogy ezért a semmiért fizettünk oly borsos belépti díjat. Vészjósló tekintetemet látva mégis felemelkedett, és elhagytuk e csábító műintézményt, minden dekadens nyugati kéjmámorával egyetemben. Soha többé nem voltam kíváncsi hasonló „mulatók” műsorára.
Hogy az angol konyháról is ejtsek néhány szót: nekem a bőséges reggeli tetszett leginkább.
A szigetországbeliek teleeszik magukat otthon reggel, hogy azután délben elfogyasztott szerény (szendvics) ebédjükkel kihúzzák az újabb otthoni étkezésig. Ezért aztán reggel a szalonnás, sonkás tükörtojáson kívül a kolbászokig, a babfőzeléktől a joghurtos müzliig mindent befalnak. Mi azért ebédeltünk: a jól ismert steak mellett kipróbáltuk az utcai standokon újságpapírba csomagolt, olajjal bőven átitatott fish and chips-et, (nemzeti eledel), az oxfordi húsgombócot, és szarvascombot cumberland mártással, krokettel. Halat, kagylót nem mertünk fogyasztani, gyakorlatlan gyomorra végzetes hatással lehetnek, ha nem elég frissek.
Sőt, mivel az érkezés napján későn kerültünk asztalhoz, már minden hely bezárt, ahol ebédet adtak – az egzotikummal is megismerkedtünk. Indiai vendéglő még nem volt Pesten, hírből sem ismertük, most pedig csak egy indiai étteremben tudtunk leülni, ahol életünkben először, kukoricalevest ettünk, miután találomra ráböktünk az étlap egyik ismeretlen nevű ételére. Ebben Frieda sem tudott segíteni. Második fogásnál nagyobb szerencsénk volt, barna zacskóban hoztak ki sült csirkét, finoman átsült, illatos fűszerekkel szórt húst, és végül valami egzotikus gyümölcs befőttjét, amiről azóta sem tudom, mi a neve. Formára mint a zsidócseresznye, de rózsaszín, és finom, áttetsző hártyáin belül ült a meggy nagyságú mag. Az indiai konyha megvillant előttünk, és jóleső aromákat hagyott az ízlelőbimbókon.
Nem kétséges, hogy veszélyes dolog általánosítani. Óvakodjunk attól, hogy egy népre ráhúzzunk bármilyen közös jellemzőt, mégis, én is hajlamos vagyok azt mondani, a németek inkább erőszakosak, nagyhangúak, mint mások; a francia inkább önérzetes; a flamand inkább családias, joviális; az osztrák bűbájosan közvetlen; az olasz nagyhangú… és így tovább. Az angol ember merevsége is feloldódik a pubok szeszeinek mámorában, – de csak egy bizonyos határig. Az udvariasság ellenben sokkal nagyobb fokú, mint például a bohémnek és rendkívül közvetlennek mondott Párizsban, ahol a nemzeti büszkeség és önérzet minden francia szívében oly nagymértékű, ami már az udvariatlanság határát súrolja. Londonról mondják, hogy a világ népeinek olvasztótégelye, mert minden náció megfordul itt, és rövidebb-hosszabb ideig tartó próbálkozása során kialakította a maga életközösségeit. Indiai és arab, kínai és thai – sorjáznak az éttermek, falatozók, sajátos élelmiszerüzletek, megspékelve a rengeteg pubbal, melyekben a számtalan fajta sör mellett jóféle skót és ír whiskyt lehet hörpinteni, de ahol már ránézésre látják rajtad, hogy külföldi vagy, pedig ki sem nyitottad a szád.
Mégis ebben a kohóban, pár fanatikus terrorista ellenére is békésen egymás mellett él, dolgozik, műveli kultúráját, őrzi hagyományait sokféle nép. Jó lenne végre megtanulni tőlük a régi, leköpködött szlogent, a békés egymás mellett élést újra… Vajon miért Angliába, Amerikába vágynak az emberek, s nem Kínában, az arabok között, vagy Észak-Koreában élni? Költői kérdés…
6 hozzászólás
valóban nem az erősségük. Nehezítésnek ott vannak a helyes kis le-fel rángatható, ám nem igazán záródó, egy, vékony üveglapos ablakaik. A külön hideg és meleg vizes csapjaik magas fokú kreativitás igényelnek. Izgis, hogy folyton esik valami az égből. Az ember azt gondolná, hogy ááááá csak szitál egy picit, aztán 10 percen belül totál vizes lesz. Emlékeimben él a baromi keserű narancs jamjük, ami a kontinentális reggeli alappillére, de a minden reggel paradicsomos bab sem dobott fel igazán. A város kimeríthetetlen látványosságfolyammal szolgál. Csodásak pl. a parkjaik. Imádtam az emeletes buszokon utazgatni, bár egy idő után az volt a benyomásom, hogy mindegy hányas buszra szállok, mindegyik elmegy a Trafalgar Square előtt…..A város bűbájosan "avitt" benyomást kelt, amellett, hogy fényűző. Érdekes párosítás mindenképp.
Köszönöm, hogy eszembe juttattad mindezeket.
Szusikám,
örülök, hogy mindezt hozzátetted, nekem is eszembe juttatva további kellemes emlékeket!
Valamilyen rejtélyes oknál fogva lemaradt a mondat eleje: A fűtés…..
Szia!
Én is voltam Londonban, és felejthetetlen volt az a pár nap. Szívesen visszamennék bármikor. Jó beszámoló!
Szeretettel: Eszti
Köszönöm, kedves Eszti!
Kedves Irén!
Sajnos Londonban még nem jártam, de a "képeslapodat" olvasva, igencsak kedvet kaptam hozzá. 🙂
Érdekes volt a beszámolód. A végén pedig elgondolkodtam, hogy jééé tényleg, Angliába, Amerikába, Ausztráliába mennek el tőlünk a legtöbben. Csupa olyan helyre, amit angolok népesítenek be…
Judit