„Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz.”
( Bella István )
Én anyánkhoz hívlak fiam, mert apánkat ellopta egy csörgő szarka.
Állt a kapuban, falábán megcsillant az augusztusi délután
nővérem egy házibuliban, orvos sehol- anyánk meg egy sóhajtás alatt özvegy lett.
Szíve alatt apádat hordta, falmasinán gőzölgött még a ki sem hűlt ebéd
nyitott kéményű házikónk, mint kis mézeskalács dobbant egyet utoljára
kaptafák siratták még fiatal, karcsú, negyvenes, mindig éjfekete ruháját.
Kapunk előtt a nagy akácfa törzse megtört; riadt gerlék szemén látszott a homály.
Én anyánkhoz hívlak fiam, mert apánkat én sem láttam,
de anyánkat is már negyvenegy éve vitte a kaszás,
de mindig, mindhalálig, mindörökké bennem marad; akár egy sebész szikéje,
vág szívemben utat gyönyörű véremnek, hadd folyjon bennem
mindig, mindhalálig, mindörökké.
Én anyánkhoz hívlak fiam, bánatom nagy: nem láthatott ő sem téged,
bár illatoznak még futórózsák az udvaron, nyílnak pünkösdi rózsák is a kertben,
de lelkemben- érzem- már közeleg az ősz, pedig nyarat várok
meleg strandokról álmodom, arcomon könnyek nyoma látszik,
csak nehogy észrevedd üres magányom, árvaságom,
mert mindig, mindhalálig, mindörökké
szégyelleném sutaságom, inkább láss erősnek
hidd: a te apád mindig, mindhalálig, mindörökké
veled marad, takarja bár szemfedő arcát, rágja sebesen testét a múló idő
s majd egykor te is mondd fiadnak, „Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz.”
menjünk, kaparjuk ki versekkel bélelt foszló ruháját,
sosem hordott zakóját, nyakkendőjét bár súrolják tisztára égi seregek,
mégis látszik pár folt rajtuk; töröljük tisztára mi ketten, te meg én
mindig, mindhalálig, mindörökké.