Útviszonyok – fakaruszok

Részlet Kisvárosunk c. kisregényemből, 1950-es évekből

Vonattal indultam Balassagyarmatról Szirákra, hogy láthassam kicsi fiamat, akit akkor átmenetileg, amíg lakást kapok, szüleim gondoztak. Nógrádkövesdnél kellett átszállnom vonatról autóbuszra. Ne gondoljon senki valami kényelmes autóbuszra, hanem – mint akkor neveztük, „fakaruszra” koncentráljanak Érts ez alatt egy ponyvával letakart ócska nyitott teherautót, amelynek platójára körben fapadokat helyeztek ülés céljára. A felszállás is kicsit máként történt, nem egészen úgy, mint a mai buszokra, lépcsőkön, hanem a másfél méter magasra egy erős ember segítségével, aki hajlandó volt felemelni, vagy nehezen, a jármű oldalán fölkapaszkodva.

Azok, akik oly szerencsések lehettek, hogy leülve eme kemény kényelemben részesülhettek, még nagyon örülhettek. Akiknek nem jutott a padon hely, azok tántoroghattak egész úton, egyik ülő embertől – vagy emberről – a másikra, avagy valaki ölébe, – netán a padlóra repülve.

El lehet képzelni, micsoda „kényelmet” jelentett ilyen jármű-alkalmatosságon utazni, akarom mondani, rázkódni, mivel ennek rugózata egyáltalában nem erre a célra lett megkonstruálva, és az akkori utakról nem is tudom, milyen jelzőket lehetne zengedezni, amelyeken a háború okozta óriási gödrök, meg kiálló kövek még fokozták az utazóközönség utazás alatti gyönyörűségét. Egyszóval: majd’ kirázta lelkünket Nógrádkövesdtől Szirákig.

MILYEN érdekes az élet. Amikor valaki úgy érzi, hogy most már minden összeomlott, mikor már nem érez semmiféle reményt, hogy ebből a mélységből valaha is kijut, jön valami (vagy valaki), és egyszerre megoldódik minden. Diákkorom óta kedvenc idézetem, Ady verssorai jutottak eszembe: „Mikor elhagytak, amikor a lelkem roskadozva vittem, csöndesen és váratlanul átölelt az Isten!”

Isten segítségét éreztem, hogy a sötét reménytelenség után ismét megvilágosodott előttem minden, a megoldhatatlannak látszó problémáknak egyszerre csak vége. – Vége? Na, ez még egyáltalában nem biztos!