Árnyéka mögé lopódzom,
súlytalan magánnyá emészt
pillanat kegyelme.
Karjait nyújtja, mint ódon
menedék, hol megpihenek,
s hol elveszek benne.
Oltalom csendjén meghízom,
s kövér esőcseppek alá
lombernyőt tart fölém.
Hiába, mégis elázom,
smaragdzölddé válik lelkem
éjszaka fényszögén.
Megszunnyad bennem is minden
körített levélrezzenés,
szél-tánca megkapó.
Gyönyörét épp úgy élvezem,
mint hanggá csomagolt sóhajt,
éltető-altató.
Most óriássá törpülök
szelíden, észrevétlenül,
még beljebb csalogat.
Kéjízű moraj bent dürög,
szomjoltó kikelet párzik,
zendül már s befogad.
5 hozzászólás
Szia Zsolti! 🙂
Gyönyörűek a képeid, megcsodáltam mindet. Egészen egyedi a kifejezésmódod.
Régóta olvaslak, sokféle formában láttalak megnyilvánulni, szerintem ez a legszebb versed. Olyan, mint egy könnyű fuvallat, balzsam a léleknek.
A “Most óriássá törpülök
szelíden, észrevétlenül” teszi rá a koronát, onnan elindul a kiteljesedés. A felépítés következtesen ösztönös, ösztönösen következetes. Emiatt lágyan hullámzó, gördül és árad.
Belefeledkeztem, köszönöm az élményt!
Örülök, hogy újra itt vagy! 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kedves Kankalin!
Köszönöm szépen először is az invitálást ide! 🙂
Másodszor pedig az elemzésedet is nagyon köszönöm!
Üdv:Zsolti
Kedves Fél-X!
Remek vers!
Elismeréssel gratulálok:sailor
Szép napot!
Kedves sailor!
Köszönöm szépen! 🙂
Üdv: Fél-X!
Szia Zsolt!
Befogadom, mert visz magával. Minek ellenszegülni?
Köszönöm szépen!
Üdvözlettel: Szabolcs