Az 1968-as eseményeket követően a kommunisták nagy erővel igyekeztek féken tartani a csehszlovák lakosságot. Sok tisztogatást hajtottak végre a munkahelyeken, sok értelmiségit marginalizáltak , és igyekeztek a köznépet féken tartani bizonyos juttatásokkal (könnyen lehetett panellakáshoz és autóhoz jutni, olcsók lettek az élelmiszerárak). Ezt nevezik az „1968 utáni konszolidációnak”. Lényege, hogy bizonyos dolgok elérhetővé válnak az átlagemberek számára. Cserében az embereknek viszont el kellett tűrniük, hogy bizonyos alapvető polgári jogaikat korlátozzák.
Míg Csehszlovákiában nem vették figyelembe az alapvető emberi jogokat , addig Európa más pontjain épp a polgári jogok betartásának az elérése volt a fő cél. 1973 és 1975 között zajlott le Helsinkiben az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet. Ezen értekezleten többek között az emberi jogokról is szó volt, mert az európai nagyhatalmak szerették volna, ha minden országban betartják az alapvető emberi polgárjogokat.
A helsinkii konferencián a csehszlovák kormány is részt vett, és 1975. augusztus 1-jén kötelezettséget vállalt arra, hogy 1957-et követően tiszteletben fogja tartani ezeket a jogokat.
Ám 1976-ban bebizonyosodott, hogy az ígéretet a kormány nem tartja be. Ugyanis ebben az évben letartóztattak egy alternatív rock együttest , azzal a váddal, hogy szövegeikkel megrontják az ifjúságot. A cseh zenekar neve: The Plastic People of the Universe volt.
Tagjai: Vrastislav Brabenec – szaxofon és ének
Josef Janiček – billentyűs, énekes
Jirí Kabeš – hegedű és ének
Ludovík Kandl – dob
Eva Turnova – basszusgitár és ének
van Bierhanzl – bőgős
A zenekar példaképei: a Velvet Underground zenekar, a Captain Beefheart zenekar és Frank Zappa voltak. Mivel nonkonformista nézeteket vallottak a csehszlovák kormány megfigyelés alá vonta őket. Koncertjeiket felforgatónak, szövegeiket rágalmazónak találták, ezért 1976-ban letartóztatták őket és pert indítottak ellenük.
Az együttes üldöztetése és az ellene való tiltakozás hozta össze a bírósági folyosókon a fiatal csehszlovák értelmiséget (írókat, zenészeket, kritikusokat, politikusokat). Így a Charta mozgalom lényegében a bírósági tárgyalásokon kovácsolódott ki.
A Charta 77 keletkezése
A Charta 77 nevezetű mozgalom olyan személyek tömörülése volt, akik nem voltak hajlandóak szó nélkül eltűrni, hogy a csehszlovák kormányzat megsérti az alapvető emberi jogokat, ahogy az a The Plastic People of the Universe nevű zenekar esetében is megfigyelhető volt. Úgy gondolták, hogy itt az idő a cselekvésre, nem szabad hagyni, hogy a kommunista kormány felülkerekedjen.
Alapító tagok: Václav Havel – drámaíró, későbbi csehszlovák, majd cseh államfő
Jirí Hájek – volt csehszlovák külügyminiszter és történész
Zdenek Mlynár – politikus
Jan Patočka – filozófus
Rudolf Battek – filozófus
Pavel Landovsky – színész
Pavel Kohout – író
Ludvík Vaculik – író
Jaroslav Siefert – költő, 1984-ben irodalmi Nobel-díjat kapott
Václav Cierny – esszéíró
Pert Uhl – író
A mozgalom tagjai megfogalmaztak egy nyilatkozatot, amely az emberi jogok megsértése ellen tiltakozott. Alapjául az 1215-ös angol Magna Charta Libertatum szolgált. Tökéletesítés céljából sokszor átírták a nyilatkozatot – ez Pavel Kohout javaslatára történt. A végső változat 1977 januárjára készült el, a neve pedig Charta 77 (angolul Chapter 77) lett. Nyilvánosságra hozatalakor 242 személy írta alá.
Fő mondanivalója: „Az egyezményekben biztosított szabadságjogok olyan fontos civilizációs értékeket képviselnek, melyeknek bebiztosítása érdekében a történelem során számos haladó gondolkodású személyiség tett erőfeszítéseket, és amelyek törvénybe foglalása nagymértékben elősegítheti társadalmunk humanizálását. Örömmel fogadjuk tehát, hogy a CSSZSZK kormánya aláírta ezen egyezményeket. Nyilvánosságra hozásuk azonban újfent és fokozott erővel arra hívja fel a figyelmünket, hogy hazánkban az alapvető emberi jogoknak nagy százaléka – sajnálatos módon – eleddig csak papíron létezik.”
Felsorolják a csehszlovák állami szervek legszembetűnőbb kihágásait: a szólás-szabadság korlátozását, a szabad véleménynyilvánítás jogának megtagadását, a művelődéshez való jog megsértését, az információk szabad áramlásának korlátozását, a vallásszabadság megakadályozását, az állampolgárokat védő szabad és független intézmények hiányát és a magánélet szentségének megsértését postai küldemények ellenőrzése révén.
A Charta kezdetektől fogva olyan mozgalom volt, amely kihangsúlyozta az erkölcsi elveket és etikus hozzáállása volt a szociális problémákhoz. A kritika nélküli hallgatás és megfigyelés helyett a legális „rossz elleni ellenállást” elvét védelmezte. Ezeket az elveket, Patočka dolgoz-ta ki, és ebbe az irányba vezette a mozgalmat is. Két esszében foglalta össze a fő célokat: „Čo je a čo nie je Charta 77” és „Čo môžeme očakávať od Charty 77?”. Mások, mint Václav Havel is a „Moc bezmocných” című munkájában szintén a Patočka, a „tiszta, kristálytiszta ember” által kitűzött utat követte.
1977. január 6-án, amikor a Charta 77 nevű mozgalom először a nyilvánosság elé állt, máris összeütközésbe került a hivatali szervekkel. Ugyanis január 6. reggelén a titkosszolgálat autói Prágában megállásra kényszerítettek egy autót, melyben Václav Havel, Ludvík Vaculík és Pavel Landovský ült. Mind a hárman a postára igyekeztek, hogy elküldjék a Charta 77 alapnyilatkozatát a kormánynak, a Nemzetgyűlésnek, a ČTK-nak és az aláíró tagoknak. A posta helyett azonban a rendőrségen kötöttek ki, ahol késő estig tartott a kihallgatásuk. A kihallgatás alatt elküldetlen levélhalmok között fényképezték és filmezték őket. Ezzel igyekeztek azt a látszatot kelteni, hogy ők egy veszélyes terrorcsoport tagjai.
Másnap megkezdődtek a további aláírók letartóztatásai is, házkutatásokkal egybekötve. Az elsők között tartóztatták le és helyezték előzetesbe Jiří Lederer újságírót, akit 10 hónap után, három év börtönre ítéltek „a köztársaság aláásásáért”. Ján Patočka professzort is elfogták, aki 1977. 3. 13-án agyvérzésben halt meg az egyik prágai kórházban, ahová a 11 órás kihallgatás után szállították. A halálát nemcsak a titkos szolgálat székhelyén tartott hosszú kihallgatások okozták, hanem a médiákban megjelent mocskos rágalmak is. Az őszinte, becsületes emberről a közmédiákban különböző igaztalanságok, befeketítések jelentek meg, és neki nem volt lehetősége ezekkel szemben nyilvánosan védekezni.
Hamisítatlan „Kaffka – perben” 1979 októberében Prágában Peter Uhlt 5 év börtönre ítélték, Václav Havelt 4 és fél, a szóvivő Václav Bendát 4 és az újságíró Jiří Dienstbier 3 évet kapott. Otka Bednářová újságírónő szintén három év szabadságvesztést kapott. Feltételes börtönbüntetést csak egyedül a gyermek-pszichológusnő Dana Němcová kapott, 2 éves felfüggesztéssel
A koholt vádak alapján történő tárgyalások nemcsak az alapítótagok ellen folytak, hanem egyidejűleg VONS (az igazságtalanul üldözöttek védelmére alakult bizottság) alapítói ellen is. Ezek az embertelen tárgyalások nemcsak itthon, hanem Nyugaton is nagy felháborodást keltettek és tüntetéseket váltottak ki.
De a tüntetések nem hoztak enyhülést, mert az üldöztetések skálája kimeríthetetlen volt. A telefonok kikapcsolása, lehallgatása, hajtási engedélyek elkobzása, az állandó megfigyelések és a munkahelyekről történő kirúgások az egyszerűbb módszerek közé tartoztak. Szintén napirenden voltak az állandó házkutatások, fenyegető levelek írásai, családtagok elrablásával történő fenyegetések és a lakásokból való kiköltöztetések. Egy morbid eset is történt: az egyik alapítótagnak koporsót küldtek. Ezektől még rosszabb eseményekről is szónak a feljegyzések. Voltak olyan chartisták, akiket az utcán vertek meg, vagy saját lakásukban durván támadták meg őket. Párat közülük pszichiátriai is intézetbe küldtek.
A titkosszolgálat a következő elrettentő módszert alkalmazta (télen): a gyűlésről haza igyekvő chartistát betuszkolták egy autóba, majd több tíz kilométerre elvitték és egy erdőben pénz és iratok nélkül ott hagyták.
A kormány a Charta 77-et zendülésnek tekintette, és a nyilatkozatot megsemmisítette. Csehszlovákiában szamizdatként terjesztették, első nyilvános példánya Münchenben jelent meg, mégpedig a Le Monde nevű lap jelentette meg 1977. január 1.-jén. Münchenbe úgy jutott el a nyilatkozat szövege, hogy egy mozgalmi tag bemagolta a szöveget és emigrációja során lediktálta azt egy német újságírónak.
Mivel a kormány hazaárulásnak tekintette a Chartát, ezért hatalmas kampányt indított a mozgalom ellen: válaszul kiadták az Antichartát, amelyet százezrekkel írattattak alá, persze kényszerből. Mindennek mégis az lett a következménye, hogy a mozgalom külföldön is egyre híresebbé vált, és egyre bővült a Charta támogatóinak a száma.
Az 1980 és 1981-ben bekövetkezett lengyel események hatására, a Szolidaritás megalakulásakor az üldöztetés némileg csökkent. De ebben az időben is történtek még letartóztatások. Letartóztatták az újságíró Jan Rumlt, a szlovák történészt Ján Mlynárikot és a író Milan Šimečkát. Több, mint egy 1 évig börtönben tartották őket „felforgató tevékenységük“ miatt.
A mozgalmon belül is folytak viták, különösen a gyakorlati célok megvalósításának elbírálásában. A Charta szóvivője Jiři Hájek a pragmatikus elveket vállalta fel, melyet 1978 februárjában nyílt levélben Jan Tesař támadott meg. A levélben megvádolta Hájekot és a mozgalom több vezetőjét azzal, hogy „annak érdekében keresik a megállapodást az állami hivatalokkal, hogy minél magasabb funkciókhoz juthassanak a pártban és az állami szervekben”.
Peter Uhl és az exkommunista Milan Hübl között szervezési kérdések körül robbant ki vita. Uhl szerint az exkommunisták nem voltak elég kooperatívak a mozgalom munkájában. Zdenek Mlynař az érzéstelenséget és az egyhangú gondolkodás ellen emelte fel a szavát. A legnagyobb vitát két kritikus cikk váltotta ki. Az elsőt Ludvik Vaculik írta, „Poznámky o sta-točnosti” címmel, másikat Peter Pithart, „Bedrá niektorých”. Mindkét írás 1978 év végén jelent meg. A kritikák óriási visszhangot váltottak ki a hazai mozgalmon belül is, de külföldön élő opozíció körében is. Maga Václav Havel is két választ írt. A kritikák felhívták a figyelmet a mozgalom elszigetelődésének veszélyeire, valamint a chartista gettó kialakulásának a veszélyére. Utólagosan megállapítható, hogy ez a kritikus hangvétel bármilyen éles is volt, a mozgalom jövőjére nézve hasznos volt. A Chartán belülieket arra ösztönözte, hogy ne veszítsék el a kapcsolatot a realitással, analizálják a belső vitákat és megelőzzék mitologizációt. Itt kell megemlíteni Ludvik Vaculík könyvét, amely valójában egy napló regény. 1983-ban jelent meg Torontóban „Český snář” címmel (Prágában 1991-ben). Csehszlovákiában Petlice kiadó szamizdat formájában terjesztette.
Vaculík a könyvében egy egész év történéseit írja le, ahogy ő Prágában a chartista környezetben megélte. Előttünk megjelennek az egyszerű emberek mindennapi életének eseményei, beszélgetéseik, kapcsolataik, gyengeségeik, elesettségeik, amelyek elé a totalitáris hatalom állította őket. Az író halhatatlanná tette a családja tagjait, a barátait és ismerőseit az ő megkérdezésük nélkül. Nem kímélt senkit sem, saját magát is beleértve. Megalkotott egy irodalmi művet (talán a legjelentősebbet a háború utáni cseh irodalomban), amely az érdekessége mellett egy kor, momentum hű dokumentuma.
Az egyik legviharosabb vitát a Chartán belül is és a nyugaton élő oppozícióban is egy kényes történelmi téma váltotta ki. Ez a téma az addig elhallgatott németek kitelepítése volt a szudéta német területekről. 1978-ban egy esszé jelent meg „Tézy o vysídlení sudetských Nemcov” címmel. Az esszét a Svědectví exilben lévő újság közölte Danubius álnevű szerzőtől. Később kiderült, hogy a szerző nem volt más, mint a szlovák történész, Charta 77 aláírója Ján Mlynárik. A szerző élesen elítélte az akkori csehszlovák hivatalok keménységét, ahogyan a szudétanémetek kitelepítését intézték. Óriási felháborodás mellett, megszólaltak a szimpatizánsok is (nemcsak a németek). Ez a vita a mozgalmon belül is és kívül is egészen 1986-ig tartott. A kérdést 1989 után ismét megnyitották.
Nemcsak álnéven írt dokumentumok jelentek meg, hanem olyanok is, amelyeket hivatalosan a szóvivők is aláírtak és kényes kérdéseket feszegettek. Ide sorolhatóak a következő dokumentumok: „Bezpečnosť prevádzky jadrových elektrární v Československu, „Situácia cigánov – Rómov v Československu” egy írás a Gabčikovo – Nagymaros problematikájával foglalkozott. El kell ismerni, hogy ezek a dokumentunok nagyon fontosak voltak, de nehezen jutottak el a nyilvánosság elé.
A Charta 77 mindig is egy élő, működő szervezet volt, ahol nyíltan nézeteket lehetett cserélni. Bebizonyosodott, hogy ami összekötötte az aláírókat sokkal erősebb volt, mint ami szétválasztotta őket. Összetartotta őket az, hogy minél többet tegyenek meg az általános emberi jogok betartása érdekében, az a nézet, hogy betartsák az erkölcsi szabályokat a politikai nézetek felett. Nagymértékben toleránsak, megbízhatóak és szolidárisak voltak egymással szemben. És ne feledkezzünk meg Peter Uhl munkájáról se, aki évről-évre egyre többet tett a Charta szellemiségének az érdekében.
Végül is megállapítható, hogy a Husák-rendszer – eredeti elképzelései ellenére is – a lehető legtöbbet tette az oppozíció egyesítése érdekében.
A Charta többi aláíróit és azoknak a családját éveken keresztül üldözték. Volt, akit a kormány emigrációba kényszerítettek, az itthon maradottakat pedig megpróbálták ellehetet-leníteni. De az itthon maradottak nem hagyták magukat, összefogtak, mert tudták, hogy igazuk van. A börtönben levők gyermekeire közösen vigyáztak, színházi előadásokat és még házi egyetemet is szerveztek, melyet Patočka egyetemnek neveztek.
1978 áprilisában a Charta 77 aláírói az igazságtalanul üldözöttek részére és védelmére bizottságot hoztak létre, amely a politikai indíttatású üldözések eseteit tárta a nyilvánosság elé. Ez a bizottság 10 évig működött. Fennállása alatt körülbelül 800 jelentést tett közzé a jogtalanul üldözöttekről. Fő érdeme az volt a bizottságnak, hogy sok perben sikerült enyhébb büntetést elérnie, ugyanis a csehszlovák kormány a világ közvéleményének tiltakozását már nem engedhette el a füle mellett.
A Charta-mozgalomban a cseh ellenzéké volt a vezető szerep, de Szlovákiában is létrejött egy kisebb csoport a támogatókból. Szlovákiában kevés támogatójuk akadt, talán ez annak volt köszönhető, hogy ebben az országrészben enyhébb formában zajlott le a normalizáció. Bár kevesen voltak, de mindvégig együttműködtek a csehekkel. Vezetőjük Milan Šimečka neves publicista volt.
Jaroslav Siefert 1984-ben irodalmi Nobel-díjat kapott, melynek köszönhetően a mozgalom világhírűvé vált. A tagok száma ekkor megugrott, a szlovákiai magyarok akkori képviselője, Duray Miklós is aláírta a Chartát.
Az 1989-es bársonyos forradalomban is jelentős szerepük volt a chartistáknak. A rendszerváltást követően sok chartista került vezető politikai pozícióba, például Václav Havel.
A mozgalom 1992-ig működött. 1977-től megszűnéséig összesen 1898 személy írta alá.
Következtetés
Sokan úgy értelmezték és értelmezik a Nyilatkozatot és a mozgalmat, mint a kommunizmus bukásának első jelét. Ennek van is némi valóság alapja, hiszen a totalitárius rendszer elleni harc egyik legfontosabb jelképévé vált egész Kelet-Európában. Nemcsak Csehszlovákiában, hanem külföldön is gyorsan ismertté vált. Nem a kommunista rendszer ellen, hanem annak módszerei ellen tiltakoztak.