A féltékenységről

Amikor egy nő és egy férfi közösen úgy döntenek, hogy a továbbiakban egymás mellett, együtt volna jó élni, én úgy gondolom, nagy szerepet játszanak ebben az érzelmek. Van ugyan kivétel, amikor mindez érdekből történik, de az egy másik téma.

Az érzelmekről tudjuk, hogy nem állandóak. Van, amikor felerősödnek, és van, amikor elcsitulnak, de sosem tűnnek el végleg. Ez mindenféle érzelemre igaz. A legtöbb esetben idővel inkább átalakulnak. Az ember belső személyiségétől és gondolkodásmódjától függ, hogy melyik érzelem mivé válik. A szerelem a legnagyobb érzelem ebben az esetben. Ilyenkor természetes, hogy ehhez kapcsolódik egy bizonyos fokú féltés is. A féltékenység legminimálisabb formája egészséges velejárója a kapcsolatnak. Amikor ez mindig ezen az egészséges szinten marad, akkor a szerelem elmúlásával megmarad a szeretet. Átalakul egy mély, stabil és nagyon jó kapcsolattá. Ilyenek például a sírig tartó házasságok. Az ilyen házasságokban nem ritka, hogy a szerelem újból és újból fellángol egy időre, azután szépen visszaalakul a gyengéd, kölcsönös szeretetté. Akkor van probléma, amikor a féltékenység elnyomja az összes többi érzést. Betegessé válik.

A féltékeny fél eleinte túlzott szeretetbe csomagolja ezt, de közben mindenben és mindenkiben potenciális veszélyt szimatol. Akkor is, ha erre semmiféle alapja nincs. Észre sem veszi, és üldözni kezdi a másik felet, miközben saját maga és a másik fél számára is a ragaszkodó szeretettel magyarázza ezt meg. Az ilyen szeretet öl. Megöli a kapcsolatot, és ketrecbe zárja a másikat. Nem csoda, ha a másik menekülni akar, mert hiszen, ki szereti a bezártságot? Amikor az ilyen üldözés, vagy üldöztetés végeredménye egy válás, vagy szakítás, akkor a féltékeny fél úgy hiszi, joggal kiált fel a jól ismert „ugye megmondtam”, vagy a „tudtam, hogy igazam van” mondattal. A világért sem ismerné fel, hogy ezt saját magának köszönheti.

A legnagyobb gondot az jelenti egy kapcsolatban, ha az egyik félnél jelen van a túlfokozott féltékenység, és ehhez jönnek a barátok, ismerősök, jóakarók hírei, akik látnak, vagy látni vélnek bizonyos dolgokat. Nehéz bármit is megmagyarázni egy féltékeny félnek, ha az már „bombabiztos” információkkal rendelkezik. A magyarázkodás már csak olaj a tűzre.

Eszembe jutott valami, ami látszólag nem ide kapcsolódik, de talán mégis. Minden régi hanglemeznek két oldala van, de sosem hallgathatjuk egyszerre mindkettőt. Ha meghallgatjuk az egyik oldalt, és nem tetszik, valószínű, hogy a másik oldal nem fog érdekelni. Visszakerestem néhány régi kicsi bakelitlemezt. Meghallgattam azoknak a másik oldalát, amelyeket valamikor félre tettem, mert nem tetszett az első oldala. Meglepődtem, mert a másik oldal, másként szólt, s akkor megváltozott az elsőről is a véleményem. Mostanában nem divat már ez a zenehordozó, de én örököltem egy nagy csomaggal ilyet, s mióta felfedeztem ezt a kettősséget bennük, azóta mindkét oldalt meghallgatom.
Amit először hallunk, azt hisszük igaznak, és amit utána, az mind magyarázat, vagy mese a számunkra. Ez a szemléletmód az akadálya a legtöbbször annak, hogy tisztán lássunk. Pedig a történések és a szavak rengetegében is meg lehet találni az igaságot. A tőmondatokra kell összpontosítani. A tényekre, nem pedig a körítésre.

Gondolom, mindenki ismeri azt a játékot, amikor sokan ülnek egy asztalnál. Az egyik jelenlévő, súg egy mondatot a másik fülébe, de csak egyszer. Nem ismétli el, és nem is mondja túl hangosan. Ezt a mondatot szépen körbe súgják egymásnak. Visszaérkezik az indítóhoz, aki nagyon meglepődik, mit kap vissza a mondata helyett. Érdemes is leírni a kezdő és a visszaérkezett mondatot. Micsoda különbség! Ez vajon miért van így? Azért, mert az emberek, ha valamit nem tudnak biztosan, nem hallanak tisztán, akkor hozzáteszik azt, amit tudni, vagy hallani vélnek. Átalakítanak és kiszíneznek az életben is mindent. Azt is, amiről csak halvány tudomásuk, vagy sejtésük van. Ez történik minden hírrel, információval, ha azok szájról szájra terjednek. Nehéz, de nem lehetetlen visszakeresni a valóságot.
Mindezek ellenére, a féltékenység önmagában nem okozna nagy problémát, csakhogy olyankor az ember nem mérlegel. Nem gondolkodik, ezért könnyen befolyásolható, becsapható. Én személy szerint ilyenkor csak azon szoktam csodálkozni, hogy a féltékeny ember miért hisz inkább mindenki másnak, és nem annak, akit szeret?

Tudom, nagyon kényes témához nyúltam, de minden mondatomat vállalom, mint saját véleményt. Azonban ez nem jelenti azt, hogy nekem van igazam, csupán elgondolkodtam ezen a jelenségen. Tettem ezt nemtől függetlenül, hiszen sehol sem tértem ki rá, éppen azért, mert mindkét nem képviselői között akad szép számmal, akik találkoztak már a „zöld szörnnyel”.