Az egyik délbudai villamosmegállőban hetek óta harmonikázott egy elesett kinézetű szerencsétlen tangóharmonikás koldus. A dallamok néha recsegve, de többé-kevésbé jól jöttek elő az elgémberedett ujjai ,,segítségével" a nyűtt külselyű tangóharmonikájából. A forintok pedig egyre csak gyűltek a harmonikatokban ,,hadd segítsünk szegényen!" érzés alapján. Amint írtam, hetek óta ment ez így, mígnem egyszer arra járva tanúja lettem a következő esetnek:
Egy hozzá hasonló kolduskülselyű ember lépett a harmonikáshoz és így szólt hozzá:
– Add ide, elviszem a pénzt. Éhes vagy?
– Igen -volt az egykedvű felelet dél lévén.
Erre a harmonikás hangszertokjába dobott két kiflit ,,-Egyél, nesze!" – megjegyzéssel, majd elvitte a másik kolduskinézetű alak az addigi bevételt. A közönség némán, közömbösen tűrte az esetet, talán észre sem vette ezt a történést, a beérkező villamosához sietett, avagy egykedvűen volt elfoglalva a saját gondjaival, bajaival, ügyeivel, céljaival. A harmonika pedig szólt tovább közömbösen, recsegősen, éppen úgy, mintha mi sem történt volna. Tényleg semmi sem történt? Ebben nem vagyok olyan biztos. A villamosok továbbra is sűrűn jöttek-mentek és a forintok továbbra is folyamatosan gyűltek a tangóharmonika tokban éppen úgy, mint eddig. Látszólag semmi sem változott, mert az élet a maga egyhangúságában ment zavartalanul tovább és a tangóharmonika rendületlenűl szólt újra, meg újra.
Pecás