A jelenetek egymásba úsznak. Az élet kacag benne. Nevet, beszél, kérdez, álmodik. Reggelente kávét készít. Csak ő ismerte pontosan az arányokat. Hiába, a szétszóródó sötétbarna morzsák magukkal ragadtak valamit belőle. Valami életet.
Amikor bármit megtennék, hogy megvigasztaljam, ezek a „szabályok” azt mondják, már nem lehet. Pedig én minden erőmmel próbálkoznék. Tudom, olykor az ágyból is nehéz felkelnem, de ha tudnám, hogy lehetséges…
Most én főzöm a kávét. Amikor elfordítom a kulcsot a zárban, még megtelik a szívem azzal a fájdalmas, reménynek csúfolt „nincs lehetetlen” érzéssel. Nagy levegő adaggal a tüdőmben benézek a konyhába. El akarom mosogatni helyette kiürült csészéjét.
Valami nincs rendben. A kezdő momentum hiányzik. Lágy haja nem omlik az arcába, nem öleli át a hajnali nyújtózó napsugár, s Ő nem ölel át engem, s már én sem Őt.
1 hozzászólás
No, ez már szomorú… A végére gondolok. Így kell lennie? Talán még van megoldás. Drukkolok!
Üdv: Klári