A másik én..

“Rettenetes.. bénító érzés, amikor felbukkan.. az a bizonyos idegen, a másik éned. Másé a karod, a lábad, a szemed. Egy álmatlan, nyughatatlan idegen, aki megy tovább, eszik tovább, él tovább. (The Brave One)”

Bár már többnyire meggyőződésünk, hogy a többszemélyűség a skizofrénia kezdő és/vagy haladó fázisa, pedig nem. Még csak nem is skizofréniáról beszélünk, ha arra eszmélünk, hogy „nem ismerünk magunkra”. Amivel önmagába véve nem is lenne –és nincs is- baj, nevezhetnénk ezt akár „változásnak” is, még ha akaratlanul is történik..

Naponta változunk, az idő minden intervallumában, minden percében, és ennek tudatába is vagyunk. Ha aprólékosabban tagolnánk a „változás” fogalmát, akár az olyan példákat is fel lehetne hozni, mint a körömnövekedés vagy az emberi mivoltunk velejárója, az öregedés. De nem az efféle csekélynek mondható (de nem annak titulált) változás az, ami alapjában átformál minket és ez által a bizonyos „másik én”-ről beszélhetnénk. A fenti példák létünk velejárói. Ugyanakkor a bennünket ért külső és ez által belső hatások azok, amelyek képesek az eddigiekben valósnak hitt mivoltunk akár gyökeresen is megváltoztatni. (És) itt tör felszínre a/egy „másik én”. Leggyakrabban „egy” gyerekkori –évekig, évtizedekig lappangó- sérelem vagy bántalom. Egykori vagy akár gyakori csalódásokkal való küszködésünk eredménye.

Egyszerűsítve: Traumatikus események.. Melyek gyökeresen átformál(hat)ják, megváltoztat(hat)ják személyiségünket és innentől kezdve, már egy „másik én”-ünkkel szembesül(het)ünk. Szembesülünk is, de remélve hiszünk.. hiszünk abban, hogy ez egy átmeneti állapot. Nem fogadjuk el azt a tényt, hogy a változás okkal történt, amennyire az előzményeket oknak nevezhetjük. Ugyanakkor azt sem, hogy nem az vagy aki lenni szeretnél –aki voltál –aki vagy és –aki leszel, hanem az, akinek akkor és most érzed magad. A változás, mint folytonos történés, nem minden esetben a problémáink következményének szüleménye. Változunk, érünk, butulunk. Több átmenet közül választhatnánk, de nem vagyunk képesek elfogadni az épp aktuális szerepünket. Ahogy azt sem, hogy a változás az aktuális öröm ill. bánat-érzésünk nem ésszerű feldolgozásának hatására bukkan fel, hogy kezelni tudjunk korábban számunkra érthetetlen helyzeteket.

A „másik én”-ünk mindannyiunk jellemét képezi, akár egy védelmi opció, csak szükséghelyzetben lép érvénybe és a végsőkig kitart. Segít feldolgozni az épp aktuális „feldolgoznivalót”. Miután pedig a tudni való le tudva, nem hagyjuk pihenni hősünket. Átvesszük a szerepét, bőrébe bújnánk –bújunk-, hisszük, hogy az lehetünk, aki nem vagyunk és így elveszítjük önmagunk fölött is az uralmat.

„Egy régi indiai mese szerint a kisegér, a macskától való félelme miatt, állandó szorongásban élt. Egyszer egy varázsló megszánta, és macskává változtatta. De akkor meg a kutyától félt. Ezért aztán a varázsló kutyává változtatta. Ettő1 kezdve meg a párductól kezdett el félni. A varázsló ekkor párduccá változtatta. Erre meg a vadásztól reszketett. Itt aztán a varázsló feladta. Visszaváltoztatta kisegérré, mondván:
– Bármit is tennék, úgysem segítene rajtad, hisz a szíved egérszív. (Anthony de Mello S. J.)”

Próbálkozhatunk önmagunkra ill. „másik én”-ünkre példaképként tekinteni, de mindaddig, amíg nem tudjuk eldönteni, hogy mely szerep az ami leginkább jellemez, mindaddig amíg nem elégszünk meg „saját énünk” sajátosságaival, és nem fogadjuk el tökéletlen bár már a tökéletlenség tökéletességévé válására törekvő „énünk” egyedi megnyilvánulásait, addig nem dönthetjük el, hogy „álom ez vagy valóság”, vagy épp fordítva.

„Nincs visszaút a régi énemhez. Õ nincs többé. Már csak ez az idegen létezik.. a másik én. (The Brave One)”