azoknak akik szeretnek
Október fénylő
napja ragyog még
áttűnik meggyfám ágai közt
de levele zöld még
csókjaimmal
szoknyádat
bizony levetném rólad
s úgy csókolnám
forró telt combjaid falát
falánk
számmal
telhetetlenül habzsolva
hogy
arcomat széttárt öledre szorítanád
hogy érezd csókjaim
izgató zsarátnokát
mert
elvarázsolna
ahogy az
én
valómat elvarázsolja
képed
valahányszor
magamban felidézlek
s elönt a vágy
a bár éreznéd ezzel a köszöntéssel
hogy
a testem
teérted
száz fokos lázban ég
és lázasan feláll
ez a tömzsi tűz éget
ami a mélyedre vágyik
hogy
magáévá tegyen
amíg
az örömtől felsóhajtasz
felujjongsz és felkiáltasz
hogy
a perc velünk maradjon
s örök legyen
2 hozzászólás
Kedves István!
Elég jó vers, akár egy szép szeretkezés. Csak az a baj, hogy a perc mindig elmúlik, sosem marad örök.
Üdv: Kati
Kedves Kati
Örvendek szavaidnak, köszönom