A néger kultúra és az amerikai kultúra kapcsolata

A 19. század elejétől a 20. század elejéig tartó időszak
A 19. század első fele a nagy változások kora az Amerikai Egyesült Államokban. Ugyanis USA elszakad Angliától, a bevándorlásnak köszönhetően megduplázódik a lakosság száma, és az ipari forradalom vívmányai lassanként modernizálják az Újvilágot. Lassanként kialakul Észak és Dél különbözősége: Észak az ipari termelésre specializálódik, míg Délen a rabszolgarendszernek köszönhetően meghonosodik az ültetvényes gazdálkodás. A rabszolgaság szentesítésével pedig szinte egy időben Északon kialakul az abolicionizmus.
A kulturális életben is érezni lehet a változásokat: egyre több könyv- és lapkiadó működik, sok írói- és olvasói klub alakul, illetve gyakoriak lesznek a színi előadások. Már nemcsak a Biblia az egyetlen olvasható könyv, és már nemcsak a fehér férfiak ragadnak tollat, a nők és a négerek is írni kezdenek. A kor íróinak kedvelt témái: az érintetlen természet, a déli arisztokrácia dicsőítése, a rabszolgaság jogossága és a dicsőséges múlt.
Az 1812-es angol-amerikai háborút követően felerősödnek az amerikaiakban a nemzeti érzelmek és egyre erőteljesebbé válik az Európától való elszigetelődés vágya. Az irodalomban is jelentkezik ez az elszakadási vágy, amely egy hosszú dekolonizációs folyamat eredményeképpen az 1850-es évekre meg is valósul. Ezt az időszakot Bollobás Enikő az amerikai irodalom újjászületésének nevezi. Ebben az időszakban alkotott: Walt Whitman, Ralph W. Emerson, Nathaniel Hawthorne, Hermann Melville, Edgar Allan Poe, Mark Twain, Louisa May Alcott, Harriet Beecher-Stowe, Frederick Douglass és Sojourer Truth.
Az 1840-es évektől létezett egy színház, ez az ún. minstrel színház . Jellemzője, hogy fehér férfiak – fehér nézőközönség számára – négereket parodizálnak. A színház egyetlen célja a tömegszórakoztatás volt, ezért a négereket sok vicces és negatív jelzővel ruházták fel, nem ügyelve a feketék élethű bemutatására. A leggyakrabban bemutatott néger figura Sambo volt, aki az elégedett rabszolgát testesítette meg (Tamás bátya, Rémusz bácsi, a néger mammy alakja). Ezek a színházak az 1880-as évekig működtek, és erősen hozzájárultak a négerekről alkotott negatív sztereotípiák kialakításához, elterjesztéséhez. Pordán Ildikó tanulmánya szerint ebben az esetben a sztereotípiaképzés mindegyik fokozata megfigyelhető.
A 19. század folyamán a néger irodalom megkezdte pályafutását. A néger írók első írásai az abolicionista lapokban, majd az első néger folyóiratban (a Frederick Douglass által létrehozott North Starban) jelentek meg. Kezdetben főleg rabszolga-elbeszélések (slave narrative) születettek. Ezekben az elbeszélésekben a volt rabszolgák „saját maguk” beszélték el életük történetét. A legelső ilyen rabszolga-elbeszélést 1760-ban írta egy Briton Hammon nevű rabszolga. A polgárháború előtt mintegy 50 ilyen történet látott napvilágot, majd a 19. század végére már több ezer ilyen elbeszélés jelent meg nyomtatásban. A legismertebb és legtöbbet emlegetett ilyen elbeszélések Frederick Douglass és Sojourer Truth tollából származnak.
Erre az időszakra nagyban rányomta a bélyegét az első bestseller, a Tamás bátya kunyhója. Harriet Beecher-Stowe regénye még a korban divatos szentimentális-melodramatikus regények műfajában íródott, de sok újítást hozott az amerikai irodalomba: egyre több nő kezdett olvasni és írni (létrehozva a feminista irodalmat), az irodalom kezdett a realizmus felé kacsingatni, és nem utolsó sorban kiderült, hogy „egyszerű” írások is képesek beleszólni a politikába (a regény megerősítette az abolicionista mozgalmat és közrejátszott az amerikai polgárháború kirobbanásában).
A regény pedig mindezek mellett nemzetközi hírnévre is szert tett: a világ szinte összes pontján megismerték az emberek az amerikai „átkot”, a rabszolgaságot. A regény olvasása szinte minden embert állásfoglalásra ösztönzött, kialakítva így két nagy tábort: a rabszolgaság ellenesek és a rabszolgapártiak táborát. Hatására sorra íródtak a rabszolgaság mellett és ellen érvelő írások, amelyek hozzájárultak az amerikai polgárháború kitöréséhez, illetve a négerek jobb megismeréséhez.
Az amerikai polgárháborút követően, 1865 után teljesen megváltozott a kultúra: az olvasás tömegessé vált, az olvasási szokások teljesen megváltoztak, az író szerepe felértékelődött, megkezdődött az analfabetizmus felszámolása és fellángolt a főleg feketéket sújtó fajgyűlölet. Az irodalomra a 19. század végéig jellemző a naturalista realizmus; ami azt jelentette, hogy az írók már nem az idillikus és romantikus, hanem a valós állapotokról írtak. Ennek a változásnak köszönhetően kialakult a „népszerű irodalom” és a „magas irodalom” kategóriája .
A néger irodalom az iskoláztatásnak köszönhetően fellendült és fokozatosan kialakult a néger nemzeti irodalom. Ezt bizonyítja Charles Chestnut, George Washington Cable és Paul Lawrence Dunbar írásművészete. Az ő kedvenc témáik között szerepelt a rabszolgaság, a polgárháború, a felszabadulás, az érvényesülés, a fajgyűlölet és a négereknek kijáró jogok. A 19. század utolsó évtizedeiben pedig már a néger írónők – Frances E. W. Harper, Pauline Hopkins, Kate Chopin – is hallatták hangjukat.
Íme egy részlet Frances E. W. Harper egyik verséből:

„Mindegy, hol ássátok sírgödrömet, Nem nyugodhatnám, ha sírom körül
hogy sík lapályon vagy domb oldalában, Reszkető léptű rabszolga osonna;
a hely koldus temető is lehet Amíg árnyéka hantomra terül,
csak olyan föld nem, hol rabszolgaság van. Nem térhetek igazi nyugalomra.”

A 20. század elejétől az 1960/70-es évekig tartó időszak
1895-től az amerikai irodalom érdeklődni kezd a négerek iránt. Ez azt eredményezi, hogy megindul a néger szóbeliség műfajainak a gyűjtése, és egyre több néger szereplője van az irodalmi műveknek. Ám nagy különbség van abban, hogy a fehér és néger írók hogyan ábrázolják őket.
A fehér írók általában élnek a minstrel színház által megalkotott sztereotípiákkal. Például előszeretettel gondolják azt a négerekről, hogy csak utánozzák a fehérek vallását és a Biblia számukra nem más, mint a mennyországba vezető útmutató (legjobb példa erre Tamás bátya, aki azért jó és vallásos, mert azt hiszi, hogy így a mennyországba kerülhet). A félvérek esetében azt hangsúlyozzák, hogy a fekete nők tehetnek a sok mulatt gyermekről, ugyanis erős szexualitásukkal elcsábítják a fehér férfiakat. Éppen ezért a félvéreket a néger fajhoz sorolják.
Továbbá a fehér írók esetében fontos megemlíteni, hogy sokan az ún. plantation school képviselői. Ez egy olyan iskola, amely idillikusnak ábrázolja a régi déli ültetvényes világot. Az írók kiemelik benne a déli arisztokrácia lovagiasságát, a rabszolgák jó életkörülményeit, és hogy a néger a felszabadulása után nem tud mit kezdeni magával. Az iskola leghíresebb képviselője Thomas Nelson Page volt.
Ezzel szemben a fekete írók azt bizonygatták, hogy a négerek vallásosabbak, mint a fehérek (ez afrikai származásuknak köszönhető), és hogy a vallásban ők nem a halál, hanem a túlélés receptjét keresik. A mulattok kérdésében pedig a fehér fajt okolják, ezért kirekesztik a félvéreket maguk közül.
Mindebből jól látszik, hogy sok a nézeteltérés a két faj néger-felfogásában. A legszembetűnőbb példa erre, hogy a félvéreket egyik faj sem fogadja be. Úgymond ők alkotják a „tragikus mulatt” csoportját, akik egyik fajhoz sem tartoznak. Ezért egész életük harc. Egyetlen céljuk van: azonosulni valamelyik fajjal. Az irodalomban több író is foglalkozik a tragikus mulatt alakjával (Mark Twain, Harriet Beecher-Stowe, Margaret Walker, William Faulkner stb.).
Az 1910-től 1930-ig tartó időszakot a modernitás időszakának szokás nevezni az irodalomban. Nagyon jelentős időszakról van szó, amikor is az amerikai kultúra nemzetközi hírnévre tett szert. A kort jellemzi: a sok –izmus megjelenése, a sokféleség, a nemzetköziség, a kísérletezés és több irodalmi központ kialakulása.
Ebben az időszakban a néger irodalom és kultúra is nagy változáson megy keresztül, ugyanis „újjászületik a színes bőrű ember elveszített emberi méltósága és művészi képessége.” Már nemcsak a néger zene és irodalom a fontos, hanem megjelenik a néger festészet, szobrászat, díszítőművészet és drámairodalom is. Tehát valami nagy és új dolog megy végbe, amit úgy szokás nevezni, hogy új néger reneszánsz (new negro renaissance).
A mozgalom központja Boston néger negyede Harlem, amiről a mozgalmat szokás harlemi mozgalomnak is nevezni. Azért épp Harlem, mert a városrész vonzotta a négereket. Alain Locke afro-amerikai író és filozófus ezt így fogalmazza meg: „(Harlem) összehozta az Észak négerét a déli négerrel; a városi embert a falu emberével; a parasztot, a diákot és az üzletembert; az értelmiségit, a művészt, a költőt, a zenészt, […] a prédikátort a bűnözővel, a kizsákmányolót a társadalom számkivetettjével.”
A néger reneszánszra jellemző a faji azonosságtudat és öntudat megújulása, az emancipációért való harc, a rasszizmus visszaszorítása, a fajok közti kapcsolatok javítása, az afro-amerikai szellemi elit felkarolása, az ellensztereotipizálás , a néger történelem kutatása és az „új néger” megjelenése. Ennek érdekében több szervezetet is létrehoznak: Niagara-mozgalom, NAACP, és megjelenik két néger újság is a Crisis és az Opportunities.
A mozgalom első nemzedéke 1934-ig tevékenykedik. Erre a nemzedékre a polgárjogi szervezetek megjelenése, a néger értelmiségi réteg kiszélesedése és a politikától mentes költészet megteremtése a jellemző. Jelentős képviselők: William E. B. DuBois, James Weldon Johnson, Claude McKay, Countee Cullen, Marcus Garvey, Langston Hughes, Alain Locke, Carter G. Woodson, Zora Neale Hurston, Jessie Fauset, Nella Larsen stb.
Az első nemzedék érzéseit nagyszerűen tükrözi Langston Hughes Én is Amerikát éneklem című verse:

„Én vagyok a sötétebb testvér. Holnap,
Ha társaság jön, ha társaság jön,
engem a konyhába küldenek. az asztalnál ülök már,
De én nevetek, senki sem mer majd
eszem, így szólni hozzám:
és izmosodom. Egyél a konyhán.

Látják majd, milyen szép vagyok
és szégyenkezni fognak.
Amerika vagyok én is.”

A második nemzedék az 1940-es évektől az 1970-es évekig aktív. Ezt a nemzedéket a faji szegregáció megszüntetése és a polgárjogi mozgalom hívta életre. Legjelentősebb képviselője Richard Wright, akit úgy tart számon az irodalomtörténet, mint az afro-amerikai modernizmus megteremtőjét. Jelentősége abban ragadható meg, hogy írásai már nemcsak a feketék számára íródtak, így gyorsan nemzetközi ismeretségre tett szert. Ebből a nemzedékből még Margaret Walker alakja jelentős.
A harlemi reneszánsz második nemzedékével párhuzamosan kialakult az ún. Black Arts mozgalom, amely eléggé radikális elveket vallott. Úgy gondolták ugyanis a képviselői, hogy a feketéknek nem kell többé az emancipációval törődniük, hanem elsődleges céljuk a feketeségük kihangsúlyozása. Jelmondatuk: A fekete szép. Tehát míg a harlemi mozgalom küzdött a feketék amerikaiként való elismeréséért, addig a black arts-osok ezt a célt eldobták, és inkább a különbözőségüket hangoztatták. Képviselői: Leroi Jones azaz Amiri Baraka, Clarence Mayor, Robert Hayden, Dudley Randall, Etheridge Kngiht.
A Black Arts az 1960-as évekig létezett, ekkor ugyanis visszatért a harlemi reneszánsz által bevett gyakorlat: a feketék amerikanizálódása. Az új afro-amerikai kultúrára és művészetekre egyaránt jellemző lett a kulturális autonómia és a kulturális dualizmus. Tehát az afro-amerikaiak már nemcsak saját fajtájuknak, a négereknek alkottak, hanem már más olvasóközönség számára is produkáltak. Ezt a rövid visszaállást Ralph Ellison és James Baldwin írásművészete jelzi.

A multikulturális irodalom térnyerése
Az 1960-as években egy irodalmi szemléletmód-váltás ment végbe az Amerikai Egyesült Államokban. Ekkortól ugyanis az irodalmi érdeklődés középontjába a kisebbségi irodalmak kerültek. Elsőként az afro-amerikai irodalom nyert létjogosultságot; majd azóta az indián-, az ázsiai-amerikai-, a spanyol-amerikai és zsidó írók is elnyerték méltó helyüket. Ez a multikulturális fordulat először az amerikai egyetemeken jelentkezett , majd az irodalomba is szép lassan átszivárgott.
Mi okozta ezt a fordulatot? Legfőképpen az a felismerés, hogy az amerikai kultúra több részkultúra kölcsönhatásából jött létre. Tehát az amerikai kultúrát nemcsak a szűk értelemben vett „fehér” amerikai kultúra adja, hanem az Amerikában élő összes kultúra együttesen alkotja.
Milyen változásokat hozott ez a szemléletmód-váltás az irodalomban? Elsősorban megteremtette a művek kontextuális megközelítését, amely teljesen más olvasási módot fejlesztett ki. Az olvasáskor már nemcsak az irodalmiságra figyelnek oda. Annál inkább odafigyelnek a mű társadalmi körülményeire, az író önéletrajzi hátterére és a kollektív identitásra. Ennek eredményeképpen már nemcsak a fehér férfiakkal és nőkkel lehetett azonosulni, hanem más etnikumúakkal, más fajúakkal, más vallásúakkal és más nemi identitásúakkal is. Tehát másodsorban a szemléletmód-váltás új hozadékként magával hozta a másság elfogadásának gyakorlatát.
Az 1960-as években pedig megindul az afro-amerikai nőirodalom térnyerése is. Ekkor érdeklődni kezdenek a régi néger írónők iránt és megjelenik 1970-ben a The Black Women című antológia. Ezt az antológiát Toni Cade Bambara állította össze, összegyűjtve a kor afro-amerikai írónőinek kiemelkedő írásait. Ettől a dátumtól kezdve megállíthatatlan az afro-amerikai feminista irodalom térnyerése, és ma már szinte elképzelhetetlen írásaik nélkül a néger (afro-amerikai) irodalom és kultúra megértése .
A korszak legjelesebb afro-amerikai nőírói: Gwendolyn Brooks , Audre Lorde, Sonia Sanchez, Lucille Clifton, June Jordan, Ismael Reed, Rita Dove, Toni Morrison , Alice Walker, Joyce Carol Oates, Lydia Davis, Kathy Acker, Gloria Naylor stb.
Az afro-amerikai irodalom – és persze az amerikai irodalom – ettől a fordulattól kezdve egyre szélesedik. Egyre több, eddig ismeretlen író és írás jelenik meg az irodalmi és kulturális palettán. És ami számunkra – magyar anyanyelvűek számára – a legfontosabb, egyre több afro-amerikai író könyve jelenik meg magyar fordításban. Így biztosítva azt, hogy az érdeklődők kielégíthessék kíváncsiságukat az afro-amerikai történelemmel és kultúrával kapcsolatban.