Kedves olvasóim! Már többször írtam a gyermekkori budatétényi történéseimről. Az egyik ilyen esemény emléke a napokban ötlött fel bennem azután, ami után a budafoki temetőben a szüleim sírjánál mondtunk imát a feleségemmel együtt a lelki üdvükért. Az ötvenes években tv még nem volt. Rendszeres időtöltésünk volt nekünk, gyerekeknek, hogy elsétáljunk a budatétényi Jókai moziba egy-egy vasárnap délutáni előadásra. (,,Boldog idők!" Akkor még csak 1-2 forint, legfeljebb 4 forint volt a jegyár!) Majd hazatérve az asztalon várt már egy nagy tál rácsos linzer,amelyet édesanyám sütött. A tálat körülültük édesapám, édesanyám és én, de többször előfordult, hogy az akkori játszótársaim is közöttünk voltak, egy-két pohár tea kíséretében süteményezgetve meséltük el a filmélményeinket. Itt nem kimondottan a rácsos linzer, vagy a tea volt a lényeg, bár az is fontos, sőt, finom volt, hanem az együttlét, a közösség, a közösség élménye! Drága édesanyám, drága édesapám! Ti most már fentről tekintetek ránk! Többek között ezekért az élményekért is hálás vagyok Nektek! Ezek olyan ajándékok voltak, amelyeket soha, sehol, semmikor pénzért beszerezni nem lehet! Hála Istennek!
1 hozzászólás
Rövid történetedben milyen fontos szokásokat említettél meg olyanokat, amelyek mostanára már csaknem kihaltak. Valóban – amíg nem volt tv – töbzör összejöttek az embrek szomszédokkal a kapuban vagy a lépcsőházban, egy délutáni süteménynél, pl. rácsos linzernél (ami az én kedvencem is), csak úgy néhány szóra, vagy hosszabb beszélgetésre. Ma mindenki siet, s van, amikor szólni akar ismerőséhez, aki csak int, hogy bocs', de nagyon sietek…
Akkor volt idő, nem ültek az emberek folyton a tv mellett, s nem bámulták a rosszabbnál-rosszabb gyilkos vagy semmitmondó filmeket, történeteket. Sokan még a vacsorát sem asztal mellett, a családdal együtt ülve, beszélgetve fogyasztják el, hanem tálcán, a tv mellett, s szólni se lehet egymáshoz, mert az a válasz: hallgass, mert nem tudom követni az adást…
Bizony, sokat változtak az emberi kapcsolatok, és sajnos, nem a helyes irány felé…
Jó volt olvasni rövid írásodat.
Kata