Azáltal, hogy valamit rögzítünk, pusztítunk is. Nem engedjük, hogy bennünk emlékként szülessen újjá. Attól azonban, hogy valamire csak úgy spontán emlékezünk, bensőséges, meghitt kapcsolatba kerülünk saját magunkkal. Akár a jelenlegi énünkkel, akár egykori önmagunkkal. Ha ilyen-olyan eszközzel rögzíteni igyekszünk életünk eseményeit, később az emlékezés sejtelmes, izgalmas folyamatát tesszük feleslegessé. A mélyhűtött, bármikor visszanézhető, visszahallgatható emlék jelentéktelen, holt anyag, mely ugyanúgy tud porosodni, mint bármi, amit megfoghatunk, rakosgathatunk. Az elmében tárolt emlék lehet, hogy idővel haloványabbá válik, de talán éppen ettől misztikus aurát kap, íze, illata, varázsos levegője lesz. Színesedik. A kevésbé szép emléket az idő filtere átszűri, s az egykor valóságként megélt feketeséget, az elfogadhatóság, a lelki komfort érdekében feloldja.
A számítástechnika és a híradástechnika robbanásszerű fejlődése fölös igényt támasztott bennünk: a mindent rögzítés igényét, s nem gondoljuk át, miközben rögzítünk, lemaradunk. És éppen a pillanatról, mit megőrizni igyekszünk. Beállítunk, babrálunk, nyomogatunk és……lemaradunk. Ott és akkor nem éljük át azt, amire később erősebben szeretnénk emlékezni. Van-e értelme idővel visszaidéznünk valamit, amiben csak, mint kívülálló, a pillanat tárolhatóvá tételén ügyködő technikus vettünk részt?
Rögzíteni csak az egyszerit, a várva vártat, az alkalmit, a mérföldköveket érdemes, s talán azon helyszíneket, melyekről sejtjük, hogy valamilyen okból, kizárólag életünk egy adott szakaszában lesznek számunkra elérhetőek. Mindent, ami hirtelen, váratlanul történik, mert az adott helyzet szülte, mert a pillanat varázsa okozta, s mert lenyűgöz, vagy megörvendeztet, csak átélni kell. Szimplán, nagyon egyszerűen, természetesen, s örömmel. Nem gép után kapkodva, idegesen, magunkat siettetve. Végül csak a megélt esemény finomodik emlékké, s nem a rögzített. A képkockába fagyasztottat csak visszanézzük majd, emlékezni a véglegesen elmúltra, az egyszer voltra fogunk. A kettő más minőséget jelent. Míg az egyik pusztán képi, a másik spirituális. Énünk, lelkünk, lényünk kizárólag az utóbbi által épül. Az emlékezés szertartás, mely egyéni és csoportos is lehet. Ha csoportos, akkor szükséges a beszéd, az anekdota, a nevetés, vagy éppen a gyászélmény felidézése. Ha egyéni, csupán gondolatok kellenek: hangulat, lelki melegség, ráhangoltság, s pillanatnyi magány. Minden eszközzel rögzített álló, vagy mozgókép a legjobb esetben is csak pótolható segédeszköz.
Hiszek abban, hogy elménk mindazt tárolja, amire később szükségünk lehet. Tudást, tapasztalást éppúgy, mint képet, hangot, illatot, vagy hangulatot. Így tehát, amit rögzítünk, egyszersmind át is értelmezünk, mert örök, egyszínű jelenné torzítjuk azt, amit egyébként elménk, a maga eszközeivel és módján színes múlttá hangolna.
Az emlék, mely a technika segítségével visszaidézhető, üres. Nem tölti be lélektisztító szerepét. Nem válik részünkké. Kívül marad. Nem átélhető, mert feldolgozását megspóroltuk, tárolását lustán, egy eszközre bíztuk.
Bálványimádó vademberekként táncoljuk körbe a modern technológia mágikusan csillogó totemoszlopát, újabb és újabb eszközöket vásárolunk, hogy rögzíthessük életünk apró részleteit, mert ösztönös bennünk a múlandóságtól való félelem.
Valójában a múlandóságot próbáljuk érvényteleníteni, mikor kényszeresen rögzítünk. Igen, a boldogságot kívánjuk kimerevíteni, s a pillanatnyi élményt bármikor elérhetővé tenni. De a múlandóság érzékelésén semmi sem változtathat, s ez ad értelmet az emlékezésnek is. A boldogságot feltételezi a lelki emelkedettség élményszerű, folyamatos átélése, a pillanatnyi élmény lényege pedig, a hirtelen befogadás. Ezek önmagukban nem megragadhatóak, így nem is rögzíthetőek. Viszont megélhetőek, s idővel emlékké válnak, ha engedjük.
15 hozzászólás
Üdvözletem, István!
Nagy érdeklődéssel olvastam végig esszédet, amely érdeklődést már a cím megalapozta bennem. A tőled megszokott magas színvonal és a dolgok mögé látás benntartott a bekezdések között, s közben végig kérdések tapogatóztak bennem és egyre furdaló kíváncsiság, lesznek-e válaszok. Örömmel érkeztem végül az utolsó előtti bekezdéshez: "Bálványimádó vademberekként táncoljuk körbe a modern technológia mágikusan csillogó totemoszlopát, újabb és újabb eszközöket vásárolunk, hogy rögzíthessük életünk apró részleteit, mert ösztönös bennünk a múlandóságtól való félelem."
Az egész írás, a koncepciója, és különösen a magvas "mindenre válasz" konklúzió nagyon figyelmet érdemlő. Örülök, hogy találkoztam írásoddal.
Üdvözlettel: Laca
Kedves Zsarátnok!
Érdeklődéssel olvastam írásod. Van amiben egyetértek, de van amiben nem.
A rögzítésnek, nem csak az a lényege, hogy később visszaemlékezzünk arra amit megéltünk, hanem az, hogy az utókort tájékoztassuk olyan eseményről amin nem vett részt, mert esetleg nem is élt. Nem akarok túl messzire menni, de például segíti a történelem megértését, és tanítását. Ha maradunk családi körben akkor egy születésnapról lemaradt családtag is részese lehet utólag. (tudom, hogy az nem ugyanaz, de mégis valami.) Egy esküvői videót például megmutathatunk a gyerekünknek, akivel így még szorosabb kapcsolat alakul ki.
Az sem igaz, hogy a rögzítés miatt lemaradunk az élményről, mert van erre megfelelő eljárás. Én felállítom a kamerát, állványra, és elindítom, veszi az egész eseményt, de úgy, hogy a rögzítő is részese az eseménynek, és ugyanúgy átéli, és az agyában is rögzíti.
A felvételeket, unokám is szívesen nézegeti, mert ő értelem szerűen nem emlékszik két-három éves korára. Folytatom.
Unokám szülei, nem rögzítenek szinte semmit, de ha nálunk járnak, kérik, hogy mutassak olyan régi felvételeket a gyerekükről amire ők már nem emlékeznek. Esetenként azért sem tudnak emlékezni, mert nem voltak jelen.
Más téma. A képzőművészet is valamilyen szinten rögzítés, mivel amikor még más lehetőség nem volt, ez helyettesítette a fényképezést. Nem ismerhetnénk őseinket, nem tudnánk, hogy vadásztak az ősemberek.
Amiben osztom a véleményed, hogy, mint semmit, ezt sem szabad túlzásba vinni. Nem élhetjük az életet felvételeken keresztül. Nem járhat folyton az a fejünkben, hogy szelfizek itt is ott is, és teszem fel a közösségi oldalakra, mert akkor valóban a képeken keresztül élünk.
Azért tetszett az írás, üdvözlettel: János
Kedves István! Ahányan, annyifélék vagyunk. Ebben a tekintetben is. Van egy barátom, átvágtat a fél világon, mindenütt megáll egy pillanatra, kattintás, rohan tovább. Neki csak annyit jelent, h itt is voltam, meg tudom mutatni a társaságban, hadd essenek egyik ámulatból a másikba. Neki csak ennyi, nem is nézi vissza soha, annyi van belőle, h kezelhetetlen. Egy másik barátom máshogy csinálja. Lefényképezi a régi romot, stb, aztán leül ott egy kőre, fél napig elüldögél, mielőtt tovább menne. Melyikben, mi marad meg? Én nem tudhatom. A technikát minden esetre nem lehet hibáztatni. Hibázásra csak az ember képes! Üdvözlettel: én
Mindenkinek köszönöm, hogy olvasott, s külön köszönet a kommentekért.
Bár nem szeretem utólag értelmezni az írásaimat, de most a felmerült ellenvetés okán röviden mégis megteszem. A harmadik bekezdés első mondata nagyon fontos, mert – legalább is reményeim szerint – ott sikerül meghatároznom azokat a szituációkat, élethelyzeteket, melyekre kritikám nem érvényes. A családi fotók készítése, illetve a különleges események rögzítése szerintem se hiábavaló.
Az utókor számára készített tájékoztató jellegű tudósítás természetesen szükséges. A képzőművészet is más kategória, hiszen a képzőművész alkot, tehát használja a fantáziáját, emlékeit, értelmez, sőt átértelmez. Ezentúl láttat, leleplez, vagy valamilyen üzenetet közvetít, így működése távolról sem céltalan.
Szeretettel olvastam mindegyikőtök véleményét, s még egyszer köszönöm, hogy erre jártatok.
Üdv: István
"Azáltal, hogy valamit rögzítünk, pusztítunk is. Nem engedjük, hogy bennünk emlékként szülessen újjá. Attól azonban, hogy valamire csak úgy spontán emlékezünk, bensőséges, meghitt kapcsolatba kerülünk saját magunkkal. Akár a jelenlegi énünkkel, akár egykori önmagunkkal. Ha ilyen-olyan eszközzel rögzíteni igyekszünk életünk eseményeit, később az emlékezés sejtelmes, izgalmas folyamatát tesszük feleslegessé. A mélyhűtött, bármikor visszanézhető, visszahallgatható emlék jelentéktelen, holt anyag, mely ugyanúgy tud porosodni, mint bármi, amit megfoghatunk, rakosgathatunk. Az elmében tárolt emlék lehet, hogy idővel haloványabbá válik, de talán éppen ettől misztikus aurát kap, íze, illata, varázsos levegője lesz. Színesedik. A kevésbé szép emléket az idő filtere átszűri, s az egykor valóságként megélt feketeséget, az elfogadhatóság, a lelki komfort érdekében feloldja." Hú! Eddig, nagyon tetszik az írásod, kedves zsarátnok. Az utána következőkkel szívesen vitatkoznék, de nem teszem. Üdv,I.
Kedves Ildi!
Attól él egy írás, ha megoszt, vitát ébreszt, vagy éppen ellenkezőleg, integrál. Ha, miután elolvasunk valamit és a következő pillanatban már mással foglalkozunk, akkor az író valamit rosszul csinált.
Köszönöm, hogy olvastál.
Üdv: István
Kedves István!
Olyan sok gondolatom támadt, hogy legalább éjfélig írhatnám.
Az írás is rögzítés, és az elménkben minden rögzítve van, az összes érzéklet szintjén.
Szeretettel:
Ildikó
Kedves Ildi!
Nagyon örülök, hogy gondolatokat ébresztettem benned. Ennél többet nem remélhet az, aki írásra adja fejét.
Üdv: István
Úgy van! Köszönöm, kedves István!
Kedves István!
Nagyon szépen köszönöm, hogy olvashattalak. Feltöltöttél pozitív energiákkal.
https://hu.m.wikipedia.org/wiki/Iszei_nagyszentély
Írásodat olvasva ez is eszembe jutott.
Szeretettel: Szabolcs
Kedves Szabolcs!
Érdekes képzelettársítás. Egy biztos, miközben írtam, Japánra nem gondoltam.
De lám!
Örülök, hogy megtiszteltél.
Üdv: István
Kedves István!
Úgy hatott rám az eszmefuttatásod, mint egy megerősítés.
Sok éve valakivel, valahol városnéztünk. Én bámészkodtam, ő videózott. Másnap már panaszkodott, hogy nem emlékszik, hol jártunk, mit láttunk, csak egy fárasztó kavargás maradt a fejében. És így ment harmadnap is. Akkor gondolkodtam el, és nagyjából ugyanide jutottam, mint te.
Kimondottan örültem az írásodnak, köszönetem érte!
Szeretettel:
Ylen
„Na.” Sikerült elgondolkoztatnod, köszönöm. Hát, igen a mai technikával csattogtatunk, kattogtatunk, próbáljuk megörökítni a pillanatot. Szerintem, természetes igényünk ez – falánkak vagyunk, falánkok lettünk. Mert kell sok pillanat. Utána – gondoljuk – megrostáljuk majd a „kevésbé” , rosszul sikerült képeket, maradjon csak a „maradandó”. De erre nem érünk rá, van újabb „csattogtatni”, oszt ott marad a rengeteg ballaszt, rohannunk kell tovább. Nincs Idő retusálni, dőlésszöget állítani, módosítni fény-árnyék egyensúlyát, adott effektusokat kísérletezni ki, pixel-számot módosítni, etc. De ezek vagyunk, tehetünk róla? Nem tudom.
Szerencsére sok emléket nem lehet „technológiai úton” rögzíteni. Szerencsénkre, nem született erre vonatkozón, még találmány. Így, magunkra, a fantáziánkra vagyunk utalva; színezhetjük magunknak a megtörtént csodát.
És, bocs a bölcselkedő-belemagyarázért.
üdv neked, túlparti
Kedves Ylen és túlparti!
Nagyon köszönöm, hogy olvastatok, azt pedig kiváltképp, hogy gondolataitokat megosztottátok mindannyiunkkal.
Üdv: István