A simlis

A simlis

Szeretem a természetet, az enyémet és a lágy ölét, amire persze több jelöltem is van. Ballagok a kedvenc parkom felé. A megszokott rutinnal ugrálom át az őzbarna, kifli formájú gumírozott kutyákat. Leülök egy kicsi padra, mert a nagyját már szétverték a pajkos gyermekek. Ihlek. Ha éltem volna, amikor Rodin a híres szobrát megalkotta, én lettem volna a modell. Nem éltem, most meg már alig. Sebaj, nyakamon a reinkarnáció. Elgondolkodva nézem a lehullott leveleket. Mind megvan, tehát itt jártak a kertészek… sörözni. Feltűnik köztük egy fehér boríték, és benne a levél.
Miért a levélnek nem lehet kabátja?
Felveszem, nézegetem üres papír, semmi kétség ez egy névtelen levél.
Hát már a fák is?
Egy ötlet körvonalazódik bennem. Pályatévesztő leszek, és kiváltom a névtelenlevél-fogalmazó vállalkozói igazolványt.
Már látom is a meggazdagodás útját.
Sebtében néhány levelet meg is fogalmazok magamban, hogy már induláskor legyen választék.
Például: „Tudja, mit csinál a felesége, míg maga a szeretőjével hetyeg?
Megmondom, otthon mossa a maga gatyáját.”
Vagy: „Kár volt jótékonykodni, mert a sikkasztott pénzből adott alamizsnából nyert a csöves egymilliárdot.”
Ezek a levélkék a bűntudatra apellálnak.
Persze lehet majd durvábbakat is rendelni, mondjuk, egy gyöngyszemet tízezer plusz áfáért.
„Ha időben hazaérsz asszonykádhoz, még nem lesz felhajtva a WC-deszka. Engem mentsél ki.”
Ugyanez, oldalági sógorod aláírással, még kétezer.
Vagy egy diszkrét dupla csavaros húszezerért.
„Elnézésedet kérem, de már unom a feleséged, és megcsaltam.”
Esetleg egy elgondoltatóan intellektuálisat.
„Jobb, ha tudod, nem a feleséged a gyermeked anyja.”
…és tovább ábrándozom, hogy milyen leveleket írnék, ha tudnék, de nem tudok. Nem tudok írni.
Hát akkor miből fogom meginni a kenyerem javát?
Talán van még egy esélyem, azt olvastam (olvasni még tudok) egy Antikvitás üzlet kirakatában, hogy régi festményeket, bútort veszek.
Éppen jó. Benyitok. Köszönök, ami persze elég antik.
– Adjon Isten.
– Mi tetszik?
Bemutatkozom:
– Chippendale Tamás.-Régi bútor vagyok.
A becsüs a homlokára tolja a szemüvegét, és szakértő szemmel rám néz.
– És hol a fiókja?
– A mester kései korszakából való vagyok, éjfélkor születtem.
– És csak két lába van?
– Beosztással kell élni.
– Kétezer – mormolja a foga között.
Kétezerért megmaradok magamnak, mondom, és otthagyom.
Vajon mi lehetek még a magam erejéből?, töprengek
Hát persze, qrva. Hazamegyek, megborotválkozom, és magamra veszek valami női cuccot.
Egy utolsó pillantás a tükörbe, és már tudom is, hogy állandó éjszakásnak kell lennem, a fényviszonyok miatt.
Sötét autópálya-pihenő. Kiállok az útra. Szemben két motoros fénye egymás mellett villódzik. Ez jó, biztos a diszkóból jönnek. Beállok a két fény közé, és csábosan lengetem a karom. Csak kikerülnek, ha nem tetszem. Megint hibáztam, nem két motoros, hanem egy kamion.
Szépen gyógyulok, leszámítva a depressziót. Öngyilkosságra hajló gondolataim vannak. Nem először. Már háromszor halált megvető bátorsággal öngyilkos lettem. Az eszközökben sem válogattam.
Az első kísérletnél visszaszóltam az asszonynak – azóta csak én viszem le a szemetet.
A második kísérletnél felkerestem egy nyilvános vécét – keleti eredetű betegséget állapított meg a bőrgyógyász.
A harmadiknál egy iskolai menzán ebédeltem – egydimenziós terméket állítottam elő a mellékhelyiségben.
Szóval, ezek balul ütöttek ki, megmaradtam.
A feleségem azt mondta, hogy egy barom, egy állat vagyok.
Nem is rossz ötlet; indulok az állatorvoshoz.
Ötezer forint egy elaltatás.
Megrendelem magamnak.
– Hogy tetszik, részletre vagy kápé? – kérdezi az orvos.
– Ha lehetne, részletre.
– Az első részlet a beadáskor, a többi öt hónapra elosztva, a THM 12%.
– Oké, megegyeztünk.

Simlis a világ.