Állateledel

Elfogyott a napraforgó és a köles, amivel a madáretetőket töltöm meg naponta kétszer, hogy a száz számra érkező kis tollas barátaink jól lakjanak ebben a farkasordító hidegben, amikor összefüggő hótakaró borít mindent.
A közelünkben két állateledel bolt is van, elindulok, hogy beszerezzem nekik az utánpótlást.
Az első boltban megnyitnám az ajtót, de nem tudok bemenni, annyian vannak odabenn. Széles hátak torlaszolják el a bejáratot. Még az utcára is kihallatszik a hangzavar a boltból. Egy barnaszemű, barna bőrű, tíz év körüli kis legény őrzi kívülről az ajtót. „Néni! Nem lehet bemenni! Gyere a jövő héten, most mink visszük el.” – mondja, és még meg is fogja a kilincset az ajtón, mintha még ahhoz sem szabadna hozzányúlnom. Kicsit csodálkozom, de nem akarom kivárni, amíg a bolt kiürül, így a másik állateledeles felé veszem az irányt.
A másik boltban egy lélek sincsen az eladón kívül. Megveszem a magokat, és megkérdezem, hogy sült libatöpörtyű van-e, mert a feketerigóknak vinnék pár darabot.
Az eladó megcsóválja a fejét – „Nincsen semmim. Épp most fosztották ki a húsféleségeket. Családi pótlékot kaptak a szegények, és elvittek minden sült, és fagyasztott árut. Üresek a hűtőládák, és a rekeszek.” – int a háta mögött álló két nagy hűtőláda, és a polcok alatt felhalmozott kék műanyag rekeszek felé. „Mára rendeltem a fagyasztott húsokat, meg is jött időben, de nem volt elég, pedig rengeteget hoztak. Akkora volt a roham” – mondja, és nagyot sóhajt.
Ahogy a magokkal hazafelé ballagok, megvilágosodok, hogy miért nem tudtam bemenni az első boltba. Ott még volt az állati fogyasztásra szánt húsokból… Ezt vették rekesz számra, mert ezt eszik.
Előkerülnek régebbi emlékeim is, amiknek akkor nem tulajdonítottam jelentőséget.
Az az idős asszony, akivel a múltkor találkoztam az állateledelesnél. A gurulós szatyrát töltötte meg csirkemell- és pulyka nyesedékkel, kutya szalámival, sült kacsa darabokkal. Dugig tömte a méretes táskát, és meglepően keveset fizetett. Akkor azt gondoltam, hogy sok kutyája, vagy macskája van a néninek. Eszembe sem jutott, hogy esetleg ő eszi meg…
Felrémlettek más esetek is, amikor az állatosnál rengeteg húsárut vettek meg, amíg várakoztam a soromra. Én buta! Volt olyan eset is, amikor megkérdeztem a vásárlót, hogy hány kutyusnak viszi ezt a rengeteg ételt. Zavartan pislogott, és olyan halkan motyogta a választ, hogy nem is értettem. Az eladó pedig, hátat fordított, és a polcon keresgélt valami láthatatlan dolgot, amíg én feltettem ezt az ostoba kérdést.
Amíg hazaértem – a felidézett emlékek hatására – nehezebb volt a szívem, mint a kezemben a magokkal tömött reklámtáska.
Engem furdalt a lelkiismeret, hogy milyen bután viselkedtem, mert elképzelni sem tudtam azt, hogy már ilyen iszonyú etnikai, és demográfiai szegénység is a mindennapok része.
Már nem a hentesnél beszerzett csirke far-hát, csirke láb és nyak, ami a nyugdíjasok, és a szegények asztalára kerül. Odáig jutottak, hogy állati takarmánynak szánt ételeket tudnak csak megfizetni.
Emlékszem rá, hogy régen milyen nagy újsághír volt, hogy Németországban a török vendégmunkások állateledel konzerveket ettek. Még a cikkek lesajnáló hangja is eszembe jut. Ki gondolta akkoriban, hogy a mi honfitársaink is ide jutnak?
Most az újságokban nap, mint nap a költségvetésből eltűnt milliárdokról olvasunk. Szinte már természetes ebben az országban az áron aluli privatizáció, a támogatások nagy részének eltüntetése, a kámforrá vált EU milliárdok, a költségvetésből a közalapítványokon keresztül kiszivárogtatott pénzek. Közben pedig, a költségvetési hiány egyetlen okaként a túl sokba kerülő állampolgárokat marasztalják el, megalapozatlan, és homályos utalásokkal a hivatalos kommunikációban. Az EU tagállamok gyakorlatától eltérően a magyar kormányok a szociális ellátórendszert politikai kérdésként kezelik, pedig valódi szegénység ellenes intézkedésekre óriási szükség lenne egy olyan országban, ahol a népesség legalább 35%-a megélhetési gondokkal küzd, ahol az átlagkereset mindössze 416 euró havonta, és az átlagos nyugdíj összege 326 euró.
Az Európai Unió a szegénység, és társadalmi kirekesztés elleni küzdelmet a következő tíz év egyik fő céljává emelte az „Európa 2020” stratégiájában. Magyarország az „Európa 2020” jegyében azt vállalta, hogy tíz év alatt mintegy félmillióval csökkenti a szegénységben élők számát. Ehhez az Európai Szociális Alap /ESZA/ forrásaiból 2007 – 2013 között 3,6 milliárd eurós támogatást kap. Az ESZA források szegénység ellenes felhasználásairól a tavalyi évben pont annyit lehet tudni, mint az előző években: semmit.
A szegénység ellenes program inkább a szegények elleni program lett nálunk; a szegénység kriminalizálása. A hajléktalanság bűn, a kukázás bűncselekmény, miközben emberek százezreit nyomják a mélyszegénység felé a visszamenőlegesen megváltoztatott rokkantsági nyugdíj, szolgálati nyugdíj, és nyugdíj szabályokkal. Szétzilálva az ország egységes jogrendjét, csorbítva az érintettek jogait
Megengedhetetlen, hogy a leghátrányosabb helyzetben lévő társadalmi csoportokat, mint a hajléktalanokat, a rokkantakat, a fogyatékosokat, a nyugdíjasokat, vagy a szegényeket bűnbakként kezeljék, és jogszabályokkal sújtsanak le rájuk. Megengedhetetlen, hogy magyar emberek bármely csoportjának állateledelen kelljen élnie!