Nagy álmokat szőttem. Úgy öt évesen. És megvalósítottam mindet!
Abban a másik életben, amit bekereteztem, s feltettem a falra. Akkor még krétával rajzoltam, nem tudtam mi az, hogy elektronikus, csak azt, hogy tábla. Az volt. Meg céljaim. Most kicsit úgy érzem, egyik sincs.
De akad pár üres lapom. Biztos vagyok benne, valaha írtam rájuk. A biztonság sem a régi. Ó, már emlékszem. Lefestettem az egészet. Halad a világ, a radír elavult – ráadásul kevés ahhoz, hogy egész terveket tűntessen el, melyek talán még segíthetnének is a tovább haladásban. Ennyit legalább tudok. Valahonnan elindultam, s jutottam valamire. Határozottan érzem, lennem kellett mielőtt hirtelen itt termettem. Nem érzékelem ezt a gyors megjelenést. Sőt, mintha nagyon rég állnék itt. Talán nem a lefestő a hibás, csak szavaim koptak el. Vagy le, vagy akármi lett a sorsuk.
…
Az emberek folyton azt mondogatják, hogy „Minden rendben lesz.” Ezt már gyerekként is nehéz volt elhinnem, amint anyám idegesen gyűrögette az ingujjakat vasalás közben. Reszkető teste vonalát nehéz volt nyugodtan szemlélni. De szerinte mindennek rendben kellett volna lennie. Az Ő remegő ujjai közül vasaló sem esett ki a vasaló. Miért ne lehetne így?
1 hozzászólás
Remek egyperces! Kevés szóval sokat mond. Néhány vonal, egy-két szín. És az ember érzi mi van mögötte!