Az ember fáradságos munkával építi fel maga körül az úgynevezett civilizációt, aztán egyszer csak nagyon elege lesz belőle, visszavágyik, vagy vissza is megy a természetbe, ahol a civilizációnak még az emléke sem fenyeget veszéllyel: az épületekből lakhatatlan romok lettek, a kutak beomlottak, az utakat fölverte a gaz. De a fiaik vagy az unokáik megunják az erdei vagy sivatagi élet kényelmetlenségét, ismét a túlzsúfolt városokban keresnek menedéket.
Azt mondod, hogy az ember hálátlan, nem tudja értékelni sem a természet, sem a városi civilizáció áldásait?
Azt mondom, hogy ezek az úgynevezett áldások megannyi kiméra, csak arra jók, hogy ideig-óráig elbolondítsanak. A városokba zsúfolt, adóprésben vergődő, hajszolt embereket a nyugalom, a csend és a szabadság illúziójával csalogatják, a pusztaságban bolyongókat és éhezőket a komfortos lakás és a szociális háló illúzióival kötözik meg. És az egészben az a legszebb, hogy a városiak és a remeték végtelenül megvetik egymást.
Na persze. Az egyik perspektívából mindig végtelenül nagy ostobaságnak látszik az, amit a másik csinál. Még szerencse, hogy van egy objektív értékítélet, egy referenciapont. Pl. a keresztény kultúrában…
Stop. Ha behatárolod, akkor már nem lehet objektív.
De hiszen mi keresztények vagyunk. Úgy értem, lehet, hogy nem járunk templomba, vagy nem ismerjük a fundamentalista érvelés finomságait, de a két évezred során kialakult egy keresztény, vagy nem bánom, nyugati mentalitás, amit közös referenciapontnak lehet tekinteni.
Az emberiség döntő többségét eleve kizártad ebből a meghatározásból, és még akkor sem igaz. Nem lehet egyenlőségjelet tenni a keresztény és a modern nyugati értékek közé. De még a kereszténységen belül sincs egységes értékrendszer. A dolog akkor kezdődött. Amikor megjelent egy nagy fényesség a damaszkuszi úton, és valaki föltette a kérdést: Saul, miért üldözöl engem?
Hogy érted ezt?
Saul, vagyis Pál vezette be az első új értékrendszert. Azóta egymást érik az új kinyilatkoztatások és a reformok. Elítélően mondják a hinduizmusról, hogy additív, a hitrendszert, vagy minek is nevezzem, folyamatosan kiegészítik új meglátásokkal, fölfedezésekkel, vagy a szomszéd, beolvasztott népek kultuszaival és babonáival, de soha, egyetlen téglát nem tesznek félre, nem cserélnek ki az épületből, ami maga a hinduizmus. Ezt eléggé lenézően állapítják meg, főleg a keresztény tudósok, de ugyanennél a meghatározásnál fogva a kereszténység is additív; egymás mellett találjuk benne a legkülönfélébb értékrendszereket. Nem tudjuk, hogy Jézus eredetileg mit mondott, de Máté őrizte meg számunkra a következő két történetet. Az egyik szolga 5 tálentomot kapott, a másik kettőt, a harmadik egyet. Az első árut vásárolt meg eladta, újabb 5 tálentomot keresett. A második is megkétszerezte a kapott összeget. A harmadik azonban elrejtette, elásta, nehogy elvesszen. Hazajött a gazda, az első kettőt megdicsérte, a harmadikat megszidta, mert nem szaporította az ura pénzét. Eddig világos: a szolga nem keresett pénz, „vessék a külső sötétségbe; ott lészen sírás és fogcsikorgatás.” (Máté 25.14-30). Keresztény gondolkodás?
Persze. Aki nem dolgozik, ne is egyék.
Valamivel előbb egy gazdag ifjú megkérdezte Jézust, mit kell tennie, hogy elnyerje az örök életet. És Jézus nem azt mondta neki: Dolgozz, kereskedj, szaporítsd a vagyonodat, vagy hizlald a bankszámládat. Ezt mondta: add el mindenedet, amid van, oszd ki a szegényeknek, és kövess engem (Máté 19.16-21). Keresztény gondolkodás? Bizonyára az, hiszen Jézus mondja.
Ezt úgy kell érteni…
Nem jó. Ne értelmezd. Mindenki értelmezi a Bibliát, ezért ilyen sok a szekta. Úgy kell érteni, ahogy ott van: Szaporítsd meg a pénzedet – add el mindenedet, amid van. Sürgősen felejtsd el az egységes értékrendszert. És most, hogy visszatérjek az elejére, ki a keresztény? Vagy ki a hindu? Aki a városban él, keményen dolgozik, eltartja a családját, esetleg még egy-két szegény rokonát is, vagy aki hátat fordít az egésznek, elvonul a sivatagba vagy az erdőbe, és még véletlenül sem szennyezi be a kezét hasznos munkával?
Ez ma már nem reális probléma. Az erdő valakinek a magántulajdona, a sivatag pedig nem a remetékért van, hanem azért, hogy ott olajat kutassanak.
Egyesek mindenre képesek, még azt is megmagyarázzák, miért olyan jó neked az, ha ők parazita módjára élnek, és megteszik neked azt a szívességet, hogy alaposan megkoppasztanak.
Miért ne? Ezért van a balek. Hangosan könyörög: Használjatok már ki végre… Egyébként nekem személy szerint nagyon tetszik: hátat fordítani az egésznek. Talán még akad egy kis hely a sivatagban, ahol nem állnak fúrótornyok. Egyszerű élet, magas szintű gondolkodás. „Ne gyűjtsetek magatoknak kincset a földön, hol a rozsda és a moly megemészti, ahol a tolvajok kiássák és ellopják.” (Máté 6.19)
Milyen egyszerűen tudnál élni? Keresztelő Szent János pl. sáskát evett.
A sáskát talán nem kellene megenni.
„Az arbé-sáskát az ő nemével, a szolám-sáskát az ő nemével, a khargol-sáskát az ő nemével, és a khagab-sáskát az ő nemével.” (3. Móz. 11.22)
Nem. Talán nekem is hoznak kenyeret a hollók, mint Illésnek, a Kérith patakjánál. (I. Kir. 17.4-6)
A Boszkoik csak füvet legeltek, ha igaz, mert a híradás nagyon ellentmondásos. Egyesek szerint Egyiptom legdélibb részében, Théba környékén éltek, mások a szír sivatagban, Mezopotámiában sőt Palesztinában találkoztak velük. Ruhájuk nem volt, legföljebb egy vadállat bőre, hosszú hajuk és szakálluk is eltakart annyit, amennyit. Ki négykézláb szaladgált, mint Nebukadnezár, amikor megbolondult, ki barlangokban, kőbányákban, vadállatok elhagyott tanyáján húzta meg magát. Híres szentek is kerültek ki a legelészők közül: athéni Szent Márk, Egyiptomi Mária.
Barlangok és kőbányák, miért ne. Nagyon romantikus.
Csakhogy ők nem a romantikát keresték a sivatagban. Olvasták az Ószövetségben, Isten azért vezetgette a választott népet 40 évig a pusztaságban, hogy megváltozzon a szívük. Ezt a 40 évet irigyelte el tőlük az eremita vagy anachoréta; nem a romantikát kereste, hanem a szíve változását. Aztán nem tudom, mennyire találnád romantikusnak a folyton magukon hordott vasláncokat.
Nem is hordott mindegyik vasláncot. És némelyik remetéhez annyi tanítvány csatlakozott, hogy már egyáltalán nem élhetett remeteéletet.
Ez igaz, de a görög erémosz nem is magányosan élőt, hanem csak sivataglakót jelent; az anachéró is csak azt jelzi, hogy a illető elvonult, elhagyta a fallal körülvett várost. A vad pusztaságban vagy a sziklás hegy ormán magányosan élő aggastyán valóban a romantikus regényekből került át a köztudatba. A therapeuták már a Kr.e. 1. században eremita módra éltek Egyiptomban, a Mareotisz tó vidékén; sivatagban, nagyon egyszerűen, de közösségekben. Alexandriai Philo (kb. Kr.e. 20 – Kr.u. 50) azt mondja, nem voltak reguláik vagy szerzetesi szabályzatuk. Elmélkedtek, imádkoztak és böjtöltek; és mint a nevük is mutatja, gyógyítottak. Valószínűleg egészen jól, mert sose jártak az orvosi egyetemre. Pénzt nem fogadtak el a gyógyításért, csak annyi ételt, hogy azért mégse fanyalodjanak a sáskákra. Nagy kolóniákban éltek eremiták a szír sivatagban is, a szövetség fiainak nevezték magukat, nem biztos, hogy keresztények voltak.
Ki volt az első keresztény remete?
A legenda szerint egy Tekla nevű hölgy, aki Ikoniumban élt, és a háza nyitott ablakából hallgatta végig Pál prédikációját. Bebörtönözték, halálra ítélték, már meg is gyújtották a máglyát, de csoda történt, eleredt az eső, és a tűz kialudt. Ezután Tekla elkísérte Pált Antiochiába, ahol megint bajba került, nem akart összefeküdni egy nemesemberrel, ezért vadállatok elé vetették. Újabb csoda mentette meg az életét, de Pál nem akart kettesben utazgatni a feltűnő szépségű szűzzel, azt javasolta neki, éljen inkább egyedül a sivatagban. 72 évet töltött el egy barlangban, és már nem kellett új csodákat tenni az érdekében.
Van egy kis baj ezzel a történettel. Az elejétől a végéig hazugság.
Mondtam, hogy legenda. Valószínűleg a 2. században keletkezett. Tertullianus szerint egy „ázsiai presbiter” írta 160-ban, a csalást leleplezték, a presbiter elvesztette a hivatalát. Remete Szent Pál történelmi személy, úgyszintén híres tanítványa, Egyiptomi Szent Antal, akinek megkísértései hálás témát szolgáltattak a festők nemzedékeinek. Barlangokban éltek, de egyáltalán nem magányosan, sőt nagyon sok érdeklődőt vonzottak, akik komolyabban gondolták a lelki életet, vagy csak az üldözések elől menekültek. Valószínűleg nem volt elég sáska az egyiptomi sivatagban, mert azt olvassuk, kosarakat készítettek, azokat cserélték el kenyérért. Szent Antal életét elég jól ismerjük, mivel azt megírta a barátja, Athanasius.
A kosárfonás sem éppen romantikus foglalkozás. De az már kifejezetten csalódást okoz, hogy nagy közösségekben éltek.
Egyes szavak jelentése idővel megváltozik. A Mahábhárata meg más védikus írások elmondják, hogy egy-egy híres tanító körül sok száz tanítvány gyülekezett. Az aszkéták nagy házakban éltek a feleségeikkel, a gyerekeikkel és a szolgáikkal. Vaszisthának száz fia volt, Dzsamadagninak csak öt, viszont ő olyan féltékeny volt a feleségére, hogy megölette, pedig a hölgy csupán gondolatban vétkezett egy jóképű félistennel. Egy Kandu nevű aszkéta sok ezer éven át szeretkezett Pramlocsá mennyei táncosnővel, aztán mintha mi sem történt volna, folytatta az aszkézist. Egyikük sem követett el hibát, egyszerűen mások voltak a követelmények. Persze ne gondoljuk azt sem, hogy az anachoréták állandóan kosárfonással múlatták az időt. Nagyon sokat imádkoztak, többnyire rövid, mantraszerű imákat, és számlálták is: kikészítettek annyi kavicsot, amennyi kellett, és minden mantra után bedobtak egyet a tálba. Itt vezetett be egy nagyon fontos újítást a luxori Szent Pachomius, Szent Antal egyik tanítványa – feltalálta az ima-zsinórt. Gyapjúfonalra kisebb és nagyobb csomókat kötött, ezeken számlálták a többnyire írástudatlan eremiták az egyszerű mantrákat, pl. Úr Jézus Krisztus, Isten fia, könyörülj rajtam, bűnösön. A kavicsoktól eltérően a gyapjúzsinórt mindenhová magukkal vihették, a bal kezükben tartották, hogy a jobb kezükkel minden egyes mantra után keresztet vethessenek. Ez a többnyire fekete és 100 csomóból álló zsinór nagyon népszerű lett, ma egy kissé tartósabb anyagból készül, mint rózsafüzér.
Hát nem a buddhistáktól tanultuk el a rózsafüzér használatát?
Több buddhista tanító járt Alexandriában a kereszténység első évszázadaiban. Eltanulhattuk volna tőlük is. De egyszer valamikor Indiában is kavicsokon számlálták a mantrákat. Privát véleményem, hogy az emberek a föld minden részén hasonlóan gondolkodnak; elképzelhető, hogy a problémákat is hasonlóan oldják meg, egymástól teljesen függetlenül.
Kosárfonó remeték, akik nagy csoportokban élnek… Bocs, hogy megismétlem, de nekem ez még mindig szokatlan.
Pedig nagyon változatos volt a program. A thmuiszi Szerapión pl. idejének jó részét Alexandriában töltötte, Athanasiusnak segített az arianizmus elleni harcban. De ha egy igazi különlegességről akarsz hallani, akkor Stylita Simeon a te embered.
Oszlopos Simeon, erről már hallottam. Szimbólum lett: makacs vagy bolond ember, aki annyira meg van győződve a maga igazáról, hogy nem hallgat senkire.
Makacs vagy bolond ember? Nem könnyű eldönteni. Mindenesetre a 4. században élt, kb. 390-459, amikor még egészen más volt az értékrendszer. Ma bizonyára ő is más módon juttatná kifejezésre a hitét és a lelki törekvéseit. Igazán makacsnak vagy bolondnak csak azt lehet nevezni, aki nem törődik a hellyel, idővel és a körülményekkel; de még így is lehetséges, hogy a későbbi események őt igazolják. Oszlopos Simeon élete semmilyen szempontból nem volt szabályos, bár nem egyedülálló. Azt lehet mondani, hogy iskolát teremtett.
Oszlopos szentek seregei? De miért?
Nem tudjuk. Néhány levele ránk maradt, de ezek nem visznek közelebb a misztériumhoz. Ezekben arra inti a tanítványait, hogy őrizkedjenek a világiasságtól, ne éljenek úgy, mint az uzsorások.
De miért… miért egy oszlop tetején írta meg ezeket a leveleket?
Egy oszlop tetején éppen olyan jól lehet leveleket írni, mint egy laptopon. Talán nem is az a nehéz, hogy felmásszunk egy ilyen oszlopra, sokkal nehezebb lejönni onnan.
Néha csak lejött?
Talán igen, de csak azért, hogy helyet foglaljon egy sokkal magasabbon. Gondold csak el, ez igazán a megfelelő perspektíva. Magasan az illúzióktól sújtott, kicsinyes világ fölött. A magashegység ritka levegője, amelynek mámora erősebb, mint a bor… Persze ez nem komoly, hiszen 15 m-nél soha nem élt magasabban. És mégis milyen különbség ez a 15 m.
Ezt a, hogy is mondjam, felülnézetet nem lehet elméletben megvalósítani?
De, bizonyára lehet, Simeon azonban nem volt sem entellektüel, sem doktrinér ájropéer. Arab keresztény volt, apja sivatagi pásztor, anyja, Szent Márta edesszai cselédlány. A sivatagi pásztorról nem sokat tudunk, de Márta már gyerekkorában nagyon buzgó keresztény volt, nem is gondolt házasságra, le akart mondani a világról. Egyszer azonban megjelent előtte Keresztelő Szent János, és azt tanácsolta, menjen férjhez ahhoz, akit a szülei választottak. Márta engedelmeskedett, de az arab pásztor talán nem így képzelte el a házasságot. A fiatalasszony egész éjjel imádkozott, nappal a szegényeket, árvákat és betegeket gyámolította, angyalokkal társalkodott. Többször is megjelent a halála után, pl. a fia által alapított kolostor apátjának. Az apát ugyanis meggyújtott egy gyertyát Márta sírján, és a szerzeteseknek azt az utasítást adta, hogy sose hagyják kialudni. Márta megjelent az apát előtt…
… és azt mondta neki, hogy inkább a szegényeket segélyezze, és ne gyertyákra költse a pénzt.
Nem. Márta azt mondta az apátnak, valahányszor meggyújt egy gyertyát a sírján, ő mindig imádkozni fog érte.
Szokatlan gondolat, a 4. században, Edesszában. Simeont tehát az anyja nevelte…
De nem Edesszában. A gyerek Észak-Szíriában, Sisanban született. Már 13 éves korában aszkétaként élt, sokat böjtölt. Kolostorba lépett, de konfliktusba került a házi szabályokkal: nem fogyasztotta el Nagyböjt idején a számára kikészített kenyeret és vizet. Eszméletlen volt, amikor fölfedezték. Volt még egy nagy bűne: olyam szoros övet készített magának pálmalevelekből, hogy a rostokat napokig kellett áztatni, mire kiszedhették a sebekből. Ekkora hitbuzgalomra a kolostor nem volt felkészülve. Megvárták, amíg egy kissé összeszedi magát; aztán megkérték, éljen valahol máshol. Simeon épített magának egy kunyhót, ahová bezárkózott vagy három évre. Kedve szerint böjtölhetett, ha egyáltalán kapott valami ételt, amiről lemondhatott. Előbb csak azzal kísérletezett, meddig tud állni anélkül, hogy összeesne, aztán talált egy barlangot azon a hegyen, amelyet ma Sejk Baraka néven ismernek, ott élt önkéntes fogolyként. De egyáltalán nem magányosan. Seregestől jöttek a zarándokok, tanácsot vagy imákat kértek, és Simeon hamarosan belátta, már arra sincs ideje, hogy elmondja a saját imáit. Talált egy oszlopot, amely valahogy fennmaradt a romok között, felmászott a tetejére, és úgy döntött, hogy az élete hátralevő részében ott marad.
Egyedül maradni, egy oszlop tetején? Meddig bírja ki, ha nincsenek barátai vagy tanítványai, akik gondoskodnak róla?
Gondoskodtak róla… és nem kívánt sokat. Talán éppen a régebbi kolostora látta el, mert azt olvassuk, hogy nem nagyon értettek egyet az aszkézisnek ezzel az új formájával, vagy csak próbára akarták tenni; mindenesetre felszólították, az alázatosság nevében, hogy másszon le. Ha nem, akkor lerángatják a földre. De Simeon olyan alázatos volt, hogy megsajnálták, azt mondták neki, maradjon ott, ahol van. Ez az oszlop még csak kb. 4 m magas volt, de aztán tovább építették, egészen 15 m-ig. Itt nekem nem egészen világos, hogy tudtak építkezni a szűk helyen, ahol Simeon is alig fért el; más szenteknek új oszlopokat építettek, talán ez történt itt is. Simeon sem volt remete a szó mai értelmében, csak azt kötötte ki, hogy nő nem közelíthet az oszlopához. Még az anyjának is megüzente: Ha érdemesek vagyunk rá, találkozunk a másvilágon. Márta belenyugodott, különben maga is valami kolostorfélében élt, nem szólt senkihez, csak imádkozott. Anyja holttestét azonban elhozatta Simeon. A hagiográfia rosszallóan jegyzi meg, hogy tiszteletteljesen bár, de mosolyogva vett tőle búcsút.
Senki nem tudja, mit gondol egy másik ember. Talán jobb is. Edward Gibbon (History of the Decline and Fall of the Roman Empire) azt mondja, mindent meg lehet szokni. Ezért viselte el Oszlopos Simeon szó nélkül 30 nyár melegét, 30 tél hidegét, egyszer sem szédült meg. Hol kitárt karokkal imádkozott, hol mélyen a földig hajolt, egymás után olyan sokszor, hogy egy megfigyelő 244 után abbahagyta a számolást. Isaac Asimov, és bizonyára mások is kételkednek abban, hogy az ilyen élet valóban Istennek tetsző.
Bizonyára nem. Ha úgy teszed fel a kérdést, Istennek tetsző-e, ha valaki 30 évig tornagyakorlatokat végez egy szűk helyen, akkor nem. De mi nem látjuk Simeon szívét. Nem láttunk semmit, csak azok visszaemlékezéseit olvastuk, akik azt hiszik, hogy valamit láttak. Lehet-e hinni a szemnek? Vagy igen, vagy nem. Följegyezték, hogy Simeon látogatókat fogadott, akik délutánonként fölmászhattak hozzá egy létrán. Theodosius császár és a felesége, Eudoxia nagyon tisztelték, I. Leo pápával a chalcedoni zsinat ügyében levelezett – itt is főleg a monofizita eretnekségről volt szó, de végül mégsem ez döntötte meg alapjaiban a keresztény egyházat. Levelezett Szent Genovévával, Párizs védőszentjével, végül az egyház túlértékelte a befolyását, ismét küldöttséget menesztettek hozzá, hogy szálljon le a földre. A teljes engedelmesség láttán visszavonták ezt a kérést. Egyszer megbetegedett, Theodosius három püspököt küldött, akik mind kérlelték, csak addig jöjjön le, amíg az orvos megvizsgálja. Simeon azt felelte, hogy az ember élete Isten kezében van, és milyen igaza volt: hamarosan meggyógyult.
Oszlopos szentek sem élnek örökké.
37 évet töltött az oszlopon, aztán meghalt. Antiochia és Konstantinápoly összeveszett az ereklyéken.
Ennyi maradt? Egy fantasztikus történet?
És egy hatalmas épület, a Qal at-Simán, Simeon háza, vagy 30 km-re Aleppotól északnyugatra. Négy, kereszt alakban elhelyezett bazilika között az oszlop, amelyen állt.
Érdemes volt?
Ő tudja.
És még utánzói is lettek? Ha jól emlékszem, azt mondtad, egész iskolát alapított.
Igen, azt mondják, a következő évszázadokban egyáltalán nem mentek ritkaság számba az oszlopos szentek. A leghíresebb az ifjabb Simeon, 521-597, aki talán nem is élt, csak a másik, il miglior fabbro halvány tükörképe. Az ő anyja is edesszai Márta, akit később szentként tisztelnek, ő maga már gyermekkorában kolostorba lép. Itt aztán megszűnik a párhuzam, ez a II. Simeon egy János nevű oszlopos szent tanítványa lesz, és 68 évig él egy oszlopon. Igaz, hogy közben többször átviszik egy magasabb oszlopra, és egy ilyen áthelyezés során szenteli pappá Antiochia pátriárkája és Seleucia püspöke. Élete utolsó 8 évében egy bokor leveleit ette, amely az oszlopa közelében nőtt. Fölszentelt pap lévén, időnként misézett is, a tanítványai egyesével másztak föl a létrán, hogy megkapják a szent ostyát. Mondanom sem kell, hogy sok csodát tett, különösen gyógyított. Számos írást tulajdonítanak neki, értekezéseket, himnuszokat és egy apokalipszist.
Gyanús nekem ez a II. Stylita Simeon, meg az ő Márta nevű, edesszai édesanyja.
Pedig van egy III. Simeon is, akit csak a görög orthodox és a kopt egyházak ismertek el szentnek. Az 5. században élt, de csak annyit tudunk róla, hogy villám sújtotta halálra az oszlopán, Ciliciában.
Más oszlopos szentek?
Szent Dániel, 409-493, aki 451-től élt egy pogány templom romjai között, Konstantinápoly mellett. Szent Alypius, 522-640, aki Szent Eufémia temploma mellett talált magának egy oszlopot. Hölgyek is éltek oszlopokon, de a nevüket nem őrizte meg a hagyomány. Talán Szent Lukács volt az utolsó a 10. században, az Olümposz hegyén. Kiment a divatból az oszlop, ami nagyon sajnálatos.
Ugyan miért?
Az emberek nem vállalják, hogy jelét adják a hitüknek; talán azért, mert nincs is hitük.
Vagy csak megértették, hogy a hitnek nincs szüksége külső jelekre.
Hiszi a piszi.
1 hozzászólás
úgy látom, szegény remeték nem népszerűek