Angliai úti beszámoló harmadik nap délelőtt

A harmadik nap reggelén megismerkedtünk a szálloda „káprázatos” reggelijével. A szobához kontinentális reggeli járt, ami minden nap pirított kenyérből /vagy ha nem pirítottad meg, akkor száraz kenyérből/, vajból, lekvárból, teából és müzliből állt. Én ettem egy vajas száraz kenyeret, egy kis teával, és akkor mentem le utoljára reggelizni az öt nap alatt, amit ott töltöttünk.
A férjem 2,5 fontért befizetett „angol reggelit” magának, de én reggelire nem tudok paradicsomos babot, vagy sült szalonnát, vagy sült kolbászt enni, de tojásporból készült rántottát sem kérek. Ezekből állt az „angol reggeli”, de számomra kidobott pénzt lett volna kifizetni. Ami nekem hiányzott, hogy sem egy kis sajt, vagy főtt tojás, vagy felvágott, vagy zöldség nem volt, még pénzért sem. Így az legelső napot kivéve, nem reggeliztem többé.
Reggeli után buszra szálltunk, és két órát araszolgattunk befelé London belvárosába. Ez sajnos nagyon sok időt elrabolt, mert a reggeli hét órától volt elérhető – és útitársaink érthetetlen módon ragaszkodtak a számomra ehetetlen reggelihez – így nyolckor indultunk a meghirdetett programokra. A távolság miatt tíz óra volt, mire London történelmi negyedébe értünk, addigra mindenkinek WC-re kellett mennie, ami hosszadalmas sorban állást jelentett /főleg a női mosdó előtt/, ez újabb időt vett el a városnézésből. Még ezután ment el az idegenvezető belépőjegyeket venni a Towerbe, addig mi a Tower oldalánál lévő téren várakoztunk.
Szerencsére jó idő volt, így fényképezéssel töltöttük az időt. A Tower a Temze partján van, így a mellette levő térről jól látszottak a túlsó parton lévő modern felhőkarcolók, de az innenső oldalon, a metróállomás mögött is volt belőlünk néhány. Maga a Tower meglepetést okozott nekem, mert eddig szentül meg voltam győződve róla, hogy ez csak egy nagyobbacska torony, nem tudtam, hogy egy épületegyüttest takar a Tower /torony/ elnevezés, aminek a külseje inkább egy erődre emlékeztet, hiszen sokáig ez is volt a funkciója. I. Jakab angol királyig minden angol király itt lakott, ez volt a királyi palota. S bár ma már nem laknak itt a királyok, hivatalosan még ma is királyi rezidencia, így állandó őrsége van, ugyanaz, ami a Buckingham palotát is őrzi. Később a Tower: börtön, fegyverraktár, levéltár, és csillagvizsgáló is volt. Jelenleg turista látványosság, a látogatható épületekben a királyi fegyvergyűjtemény, és a koronaékszerek vannak kiállítva.
A Tower mellett várakozva, láttuk az egyik lőrésből „kiömlő” pipacs tengert, ami a várárokban folytatódott. A kerámiából készült pipacsok az I. világháborúban elesett angol katonáknak állítanak emléket. Pontosan 888.246 darab van belőlük, mert ennyi brit katona halt meg az I. világháborúban. Azért a pipacsot választotta a művész a megemlékezés szimbólumának, mert a sokáig elhúzódó háborúban teljesen lepusztultak, kopár területekké változtak a csataterek, ahol csak az igénytelen pipacs maradt meg a növények közül. Nem csak a háború után, hanem már alatta is kinőtt a kopár földön, körbevette az elesettek friss sírjait, és a katonák szerint az elesett bajtársaik véréből sarjadtak ezek a vörös virágok. A rengeteg kerámia pipacsot 150 önkéntes tűzte a helyére, és így együtt valóban olyanok, mintha a háborúban kiontott rengeteg vért jelenítenék meg.
Végre előkerült az idegenvezető a megváltott jegyekkel, és a térről lesétáltunk a Temze parton található sétányra, ahol megnézhettük /messziről/ a Tower hidat, sem felnyílni nem láttuk, sem felmenni nem volt mód rá. Valamint a sétánynál nyílt az a kapu, ahonnan a Temze felől /dagálykor/ csónakon be lehetett vinni a foglyokat a Towerbe. Némi bámészkodás után betódultunk a Towerbe, és sorban álltunk a Fehér toronynál, ahol a királyi fegyvergyűjteményt lehetett megnézni. A sorban állás közben a Tower hollóit láttuk a ketrecükben, akiknek a szárnyát megkurtították, hogy ne tudjanak elrepülni, mert a legenda szerint, ha a hollók elhagyják a Towert, elpusztul a Tower, vége lesz a monarchiának, és szétesik a Brit nemzetközösség. Na, ezt senki nem vállalja fel Angliában, így mindig gondoskodnak róla, hogy legyenek hollók a Towerben. A Tower belül nagyon rendezett, tiszta, a gyep makulátlan, az egyenruhás őrök impozánsan festenek a nekünk már jelmezeknek tűnő, korabeli ruháikban.
A Fehér torony a legrégebbi épülete a Towernek, és valószínűleg innen kapta maga az erőd is a nevét, királyok lakhelye volt ez a torony sokáig. Azért belegondolni is bámulatos, hogy 1078-ban épült, és még ma is ott állunk előtte sorban, ugyan valami hozzábarkácsolt falépcsőkön keresztül lehet a turistáknak bejutni a királyi fegyvergyűjteményt bemutató kiállításra. A kiállításon egy csomó királyi páncélt láttunk a régi időkből, gondosan ráírva, hogy melyik király viselte őket, valamint viasz lovakon lévő lópáncélokat, kopjákat, különböző formájú sisakokat /nekem egy sárkányfej formájú tetszett a legjobban, és egy kb. fél méter magas korabeli hajózási kézikönyv/. Valamint láttuk azt a nem túl praktikus bárdot, amivel lefejezték hajdan a király által fővesztésre ítélteket. A bárd egy hosszúnyelű nagyobbacska baltára emlékeztetett, és többször is le kellett csapnia vele a hóhérnak, mire sikerült a művelet. Elég brutális eljárás volt, amiről sok legendás, és vérfagyasztó történet maradt fenn.
Ezután újabb sorban állás következett a koronázási ékszereket őrző Jewel House nevű épületnél, mert az angol királyoknak nem egy koronájuk volt, ami királyról királyra szállt, hanem mindenki csináltatott magának egy kedvére valót. Ha meg egy új országban koronázták meg az angol királyt, akkor az alkalomhoz illő újabb korona készült. Az épület egyetlen kapuján bejutva, a kiállításhoz vezető folyosó fekete paravánokkal volt szegélyezve, amikre folyamatosan vetítették II. Erzsébet királynővé koronázásáról készült filmet, és a kiállított ékszerek történetéről a képeket.
Példátlan biztonsági intézkedésekkel őrzik az ékszereket. Ablak nincs ezen a szárnyon, egy bejárat van, s az egyirányú útvonal másik végén a kijárat. Közben méterenként egyenruhás és civil ruhás őrök állnak. A kiállítási terem ajtaja bámulatra méltó! Megmértem a vastagságát /rögtönzött mértékegység a karom volt/. Az ajtó a kinyújtott ujjaim hegyétől majdnem a könyökömig ért. Ez a vastagsága. Benne öklömnyi átmérőjű acél pántok, gondolom, ezek csúsznak egymásba. Nézném még, de nincs idő, nagy a tömeg, tolnak előre, és az őrök is éberen figyelnek! Továbblépünk hát, be a terembe. Itt sincs ablak, csak a fekete fal, és középen három nagy „üvegkalitka”. Ezekben vannak kiállítva az ékszerek. A fekete terem fokozza az üveg fehérségét, bennük pedig ott csillog a fél világ története. A tárlókban drágakövekkel dúsan díszített koronák, jogarok, uralkodói kardok, karkötők, láncok, szentelt olaj és szenteltvíztartók voltak.
Itt van a világ tíz legnagyobb gyémántja közül három, kettőnek jegyeztem meg a nevét, az egyik a Koh-I-Noor, a másik az Afrika csillaga. Itt van a mostani birodalmi korona is a Fekete herceg rubinnal ékesítve. Ezt a koronát szokta viselni Erzsébet királynő a parlamenti nyitóülésen. A koronaékszerek közül a legértékesebb Viktória királynő koronája, mely 1838-ban készült. A korona csúcsán a világ második legnagyobb afrikai gyémántja látható. A legnagyobb afrikai gyémánt, a Star of Africa a máltai keresztben végződő jogaron tündököl. A híres Koh-i Noor gyémánt az anyakirálynő koronáját ékesíti, mely a babona szerint a férfiakra bajt hoz, ha a fejükre teszik, azt csakis nők viselhetik…
Nagyon érdekes, bár kissé bosszantó, az ésszerűsége ellenére, ahogy a látogatást szervezik. Hogy gyorsabban haladjanak a turisták a tárolók két oldalán mozgójárda viszi a látogatókat, ide kell fellépni. Lassan visz előre, így lehet elhaladni az ékszerek előtt. Ugyan tényleg lassan halad, de nagyon kevés az idő, amíg láthatóak a koronák. Mire elmerülhetnénk a koronák részleteibe, mire ránézhetnék a jogarra, vagy a tiarákra, már tovább is ment velünk a járda.
Fényképezni és videózni nem lehetett, így elég hamar túlestünk ezen a programon.
Még megnéztük, kívülről, a királynők házát, ami két régi, kétszintes, faberakásos épület a Tower egyik sarkában. Itt laktak I. Jakab idejéig a királynék, itt raboskodott VIII. Henrik második felesége Boleyn Anna a kivégzése előtt, és ide zárták be I. Erzsébet későbbi királynőt, Mária uralkodása alatt, a királynő elleni összeesküvés vádjával. Bár belül nem nézhettük meg az épületeteket, de kívülről nem úgy festettek, mint a VIII. Henrik életéről szóló filmekben az a börtöncella, ahová a Boleyn Annát játszó színésznőt „záratta be” a filmrendező.
A királynék házával szemben van az a hely, ahol a nyilvánosság kizárásával kivégezték a főrangú elítélteket. Főleg a nőket. Így az előbb említett filmek kivégzési jelenetei sem hitelesek, ahol Boleyn Annát boszorkánynak szidalmazza, és kövekkel, rothadt gyümölcsökkel dobálja a kivégzésre egybegyűlt köznép.
A kivégzések helyét két nagy kör jelzi egymás felett, az alsó kör egy sötét kő, a felső kör egy homokfúvott üveglap. Az emlékhely egy kortárs angol művész alkotása. A sötét kő szélébe egy vers van belegravírozva, az üveglap közepén egy fejlenyomatot őrző üvegpárna emelkedik ki, és a szélébe, az itt kivégzettek neve van beleírva a kivégzés dátumával. Az egész emlékhely engem egy asztalra emlékeztetett, amire fel van tálalva egy párna. Nem tudom mi volt a PR magyarázat az emlékhelyhez, de nekem elég fura volt. Akárcsak a Fehér torony királyi fegyvergyűjteményében, egy fegyverekből összerakott nagy sárkány, ami az én véleményem szerint nem illett bele a kiállítás tematikájába.
Az emlékhellyel szemben egy holló üldögélt, mert közben kiengedték a Tower hollóit a ketrecükből, nem tudom ő mit gondolt erről az emlékhelyről, vagy a Tower egyes falain csúfoskodó életnagyságú, ronda fekete műanyag állatszobrokról, amik a hajdanán a Towerben lévő állatkertre emlékeztetnék a látogatót, de senki nem fényképezi le őket /mi sem/ olyan rondák, és egyáltalán nem illenek a hely hangulatához, elcsúfítják a patinás falakat.
Itt véget ért a hivatalos Tower látogatás, egy időpontot adott az idegenvezető, amikor a Tower előtt találkozni kellett. Mint utólag kiderült, ez az idő egy mosdó látogatásra, és egy szendvics megvásárlására volt elég. Az én szendvicsem egy halas szendvics volt, a férjem nem nézte meg rendesen, hogy mit vesz. A vágyott csirke helyett rákos szendvicset vett. Amikor erre rájött, visszament egy másik szendvicsért, én megettem az ő rákos szendvicsét is, bár nem terveztem, hogy valaha ilyet is fogok enni, de úgy látszik ez a nap is eljött az életemben. A kaja nekünk aranyárban volt Londonban, így nem hagytam veszni. Az égvilágon semmi íze nem volt a rákos szendvicsnek, mintha csak a kenyeret ettem volna magában. Amíg a férjem visszament egy másik szendvicsért, én egy hirtelen jött záporban jól megáztam, ez volt az első, de korántsem az utolsó elázás aznap.
A második elázás a Tower előtti találkozóhelyen kapott el bennünket, ahol jó sokat vártunk, mert két útitárs hiányzott a csoportból. Végül egy csomó várakozás után otthagytuk őket, és felszálltunk a Temzén egy sétahajóra.

Folyt. Köv.