A British Múzeum után London egyik leghíresebb terén a Piccadily Circuson fényképeztük a turistákkal zsúfolásig tele teret. Eros szobra a kötelező fényképezni való, de legalább ilyen érdekes a teret övező házakon látható rengeteg fényreklám, az óriási kijelzőkön, a videós reklámfelületek, és az óriási forgalom, ami körbe ömlik a tér körül. A tér közepén, egy emelvényen, londoni rendőrök – Bobbyk – posztolnak. Nagy kihívás volt ebben az embertömegben fényképet készíteni egymásról! Nekem csak harmadikra sikerült.
A Hungerford gyalogoshídon átkelve a Temze másik partjára, végre sorkerült az egyik vágyott programra is. A London Eye /London szeme/ óriáskerékre szerettünk volna felszállni, ami az előző napi program része volt. A csoport egy része nem akart ebben részt venni, így az idegenvezetőnk többször is összeszámolta, hogy mennyien szeretnének óriáskerekezni. Mikor végre meglett az eredmény, javasolni mertem, hogy amíg ő elmegy jegyet venni, addig mi álljunk be a végtelen hosszúságú sorba, ami az óriáskerékhez vezetett.
Az idegenvezető válaszul rám förmedt, hogy mit szólok bele, hiszen én nem akarok felmenni az óriáskerékre. Csendben megjegyeztem, hogy én jelentkeztem a programra, valakivel összekever, de nem kért elnézést, hanem ott hagyott minket toporogni, amíg ő megvette a jegyeket. Ez után egy jó órát álltunk sorba, közben csak ámultam a világ minden tájáról összeverődött turisták kavalkádján. Turbános, szakállas férfiak, olyan öltözékben, mintha az ezeregy éjszaka meséiből léptek volna elő, szárit viselő asszonyok, talpig fehérbe öltözött sötét bőrű férfiak, talpig feketébe öltözött nők, kékre borotvált férfi arcok, elfedett hajú, arcú nők, japánok és kínainak minden mennyiségben. Nagydarab vörös hajú írek, csiricsáré ruhájú amerikaiak. Mintha a világ összes népe itt adott volna találkozót egymásnak.
Amikor végre közelebb értünk az óriáskerékhez, meglepetéssel láttam, hogy az óriási szerkezet nem a parton áll, hanem a Temze vizében. A 32 légkondicionált, teljesen zárt kapszula alakú kabin olyan lassan forog, hogy 30 perc alatt fordulnak meg. A borsos árú jegyért egy kört lehet menni rajta. Menet közben kell ki és beszállni. Sőt miután kiszálltak belőle az előző utasok, biztonsági ellenőrzést végeznek, fémkeresővel vizsgálják át a fülkét, és nyeles tükörrel nézik meg az ülőpadok alját. Mindezt ketten csinálják, és villámgyorsan.
Egy ilyen kapszulába 25 embert terelnek be, így egyszerre 800 ember van fenn az óriáskeréken. El lehet képzelni, hogy mennyien akarják használni, hogy így is egy órát kellett várakozni a feljutásra!
A látvány viszont nagyon is megéri a várakozást, egész Londont be lehet látni, amikor a kerék tetején van az ember, vagy 40 kilométerre el lehet látni. Szerencsénk volt, mert csak az utolsó néhány percben kezdett el esni az eső, bepettyezve a kabin üvegfelületét, lehetetlenné téve a fényképezést. Addig viszont csodás fotók készültek. Nem sütött a nap, így a város minden oldaláról kissé borús, de világos és tiszta fényképeket lehetett készíteni.
Nagy élmény volt végre részt venni valamiben, mert eddig néhány kivételtől eltekintve, mindent csak kívülről láttunk. Maradt még egy kis szabadidőnk, a buszhoz való visszatérésig, így átsétáltunk a tömött Westminster hídon a másik partra, ahol végre szemből is megnéztük a Westminster katedrálist. Sajnos arra most sem volt idő, hogy belülről is megnézhessük.
Hat órakor menetrendszerűen felültünk a buszra, hogy két órát menjünk a vacak szállodánkba. Tudtuk, hogy a többi napon már nem lesz lehetőségünk semmit megnézni Londonban, mert más dél-angliai programok következtek. „Hála” a távoli szállásunknak, olyan keveset láttunk Londonból – azt is többnyire csak távlatilag – amennyire keveset csak lehet, és nem láthattuk egy percre sem az esti Londont. A Soho-ba sem jutottunk el. Irtó kevés szabadidőt kaptunk. London úgy maradt meg bennem, hogy folyton várunk valamire, aztán gyorsan letudjuk az érdemi részét, amiért odamentünk.
A szállodában azonban meglepetés várt bennünket, úgy tűnik visszajött szabadságáról a szakács, mert az előző napok moslék kajája helyett váratlanul egészen ehető, és ízletes vacsorát kaptunk. Az előétel párolt gomba volt, ami – bár lehet, hogy konzerv volt – nagyon ízlett, mert annyira hiányzott valami zöldség. Aztán jött a meglepi, egy kis tálka rásütött tésztával, és az alatta lapuló raguval. Klasszisokkal jobb volt, mint az eddigi vacsorák!
Aztán almás süti volt desszertnek, ami nem az én műfajom, a sült almát soha nem kedveltem, ráadásul valami karamellel volt leöntve, amit szintén nem kedvelek. Így a férjemé lett a sütim.
A másik meglepetés nem volt ennyire jó, sőt! Véletlenül eltévesztettük az emeletet, egy emelettel lejjebb voltunk, mint kellett volna. Megkerestük a „szobánkat”, és kinyitottuk a kulcsunkkal, ami egy kártya volt. Csakhogy nem a mi szobánk volt, amit kinyitottunk! A kulcs meg mégis nyitotta! Szerencsére nem volt benn senki, gyorsan bezártuk, és felmentünk a mi szobánkba. Már nem mertük kipróbálni, hogy a többi szobát is nyitja-e a kulcsunk. Attól tartok, hogy igen, nyitotta volna. Ettől kezdve minden éjszakai mocorgás a folyosón /és volt belőle bőven/ a frászt hozta rám. Sovány vigasz volt, hogy más útitársaink rendszeresen nem tudtak bemenni a kulcsukkal a szobájukba, mert a takarítónő bezárta a kulcsával, és onnantól az övéké nem nyitotta. Minden este le kellett menniük újra a recepcióra, hogy engedjék be őket a szobájukba. Egyébként rengeteg néger lakott a szállodában. A recepciósok is négerek voltak, a szobában elhelyezett, a szállodát reklámozó kiadvány elején a hófehér ágyban egy nagydarab néger fickó pózolt. Hát mit mondjak… Ha Afrikába megyek, felvállalom, hogy négerekkel leszek körülvéve, mert az az ő hazájuk. No de Londonban…
Folyt. köv.
14 hozzászólás
Kedves Judit!
Nagyon örülök,hogy fel tudtatok jutni az óriáskerékre!
Elkképesztöen szép!
Nem tudom elképzelni,hogy a társaságnak csak egy része
akart akarta igénybe venni!
Kár ,hogy nem sikerült a Westminster katedrálist belülröl
látnotok.
Örülöl annak is,hogy vacsorátok izelett!
Gratulálok:sailor
Szép napot!
Kedves Tengerész!
Egy ilyen utazásnál minden előfordulhat, jó is, rossz is…
Szerencse is kell hozzá, nem kevés, mert akik pont az alatt a 30 perc alatt vannak fenn, amíg az aktuális zápor mossa átláthatatlanra a London Eye panoráma kabinjait, azoknak aztán kidobott pénz, és idő.
Szerencsére mi csak picit kaptunk ebből a végén, hogy tudjuk értékelni az addigi látványt. 🙂
A Westminster katedrális miatt sajnos vissza kell még majd mennem Londonba. /Meg sok más miatt is!/:)
Judit
Kedves Judit!
Egy délután a Piccadily-n nem akármilyen program, pláne ha ezt még követi egy "óriáskerekezés" a
London Eye-n, mit mondjak pazar, úgyhogy marad az "irigykedés".
Gratulálok, és várom a folytatást.
feri
Kedves Feri!
A továbbiakban nem sok szó lesz Londonról, mert a további programok már Dél-Angliába vittek minket. Igyekszem feltenni a következő részt is, jön a folytatás.
Judit
Voltak problémák kedves Judit bőven. Az idegenvezetőtök kihúzta a gyufát nálam is:)) Gondolom nem kevés pénzbe került, hogy a végén nem láttatok annyit, ami a programban volt.
De azért az élmény majd elfeledteti pár év múlva a kellemetlenséget, csak a szép marad.
Szeretettel olvastalak: Ica
Kedves Judit!
Nos, én is végére értem. Pardon, még folytatása lesz. Majd azt is olvasom.
Érdekes volt, az óriáskerekezést én nem tudtam volna megtenni, mert amikor a gyerekeim kicsik voltak, és egyszer megpróbáltam, nagyon megbántam. Ugyanis amikor felértünk, megijedtek, s alig tudtam őket lefogni, hogy ne essen bajuk.
Persze, ez más, biztos csak felnőttek használhatják, s mint leírtad, csodálatos lehet onnan olyan messzire ellátni. Nagyon jó volt olvasni ezt az részt is. Kár, hogy néhány helyet nem tudtatok megnézni a rosszul választott (vagy kiosztott) idegenvezető miatt. De sebaj. Majd legközelebb…
Szeretettel olvastam: Kata
Kedves Kata!
A London Eye kabinjába biztosan Te is beszállnál, mert egy teljesen zárt, kisebb szoba nagyságú a kapszula, ahol lehet sétálgatni fel és alá, vagy leülni a közepén levő padokra és nézelődni. Senkit semmi baj nem érhet benne, nem lehet kiesni belőle, az ajtókat menet közben nem lehet kinyitni, önműködőek. Az óriáskeréken 32 kabin található, amelyek London 32 kerületét jelképezik. Bár kabinból 32 darab van, a számozás mégis 33-ig fut, mivel a 13-as számot babonából kihagyták. A menet közbeni le és felszállás sem okoz gondot, hiszen a kabinok másodpercenként 26 centit haladnak (fogyatékkal élők beszállása esetén az óriáskereket megállítják). Abban is nagy szerencsénk volt, hogy tiszta idő volt éppen, amikor fenn voltunk /amivel azért London nem nagyon büszkélkedhet/, és messzire el lehetett látni. A tájékozódást tabletek segítik, amik mutatják, hogy melyik irányban mit láthatunk. A fülkék légkondicionáltak és fűthetőek. Szóval nagyon kényelmes, és biztonságos.
Judit
Kedves Judit!
Érdekes lehetett az óriáskerékre várás közben látni a sokféle embert! Nagy szerencsétek volt, hogy már csak lefelé, az utolsó percekben esett az eső. A természet kegyes volt hozzátok a sok elmaradt program miatt!:) Elhiszem, hogy mennyire meglepett benneteket az, hogy nemcsak a ti szobátokba tudtok bemenni a kulccsal, illetve akár más is nyithatja a ti szobátokat. Furcsa egy szálloda, mit mondjak! Lehetséges, hogy Afrikába kell menned legközelebb, hogy angolokkal találkozz! 🙂 Köszönöm Londonról szóló részletes beszámolót, és érdeklődéssel várom a dél angliai beszámolódat.
Szeretettel. Matild
Kedves Matild!
Érdekes gondolat, hogy Afrikába kellene mennem, hogy angolokat lássak! 🙂
A minden szobát kinyitó kártyánktól szerencsésen megszabadultunk az utolsó ott töltött éjszaka után, de az biztos, hogy ilyen Premier Inn szállodában nem szeretnék többé megszállni.
Hamarosan felkerül az ötödik nap is.
Judit
Kedves Judit!
Az óriáskeréken ott voltam veled (csak te nem vettél észre) :), de így is élmény volt. Annak is örülök, hogy végre jót vacsorázhattál. Ezek szerint ez a londoni kirándulás, komoly fogyókúra volt. 🙂
Az az eshetőség, hogy a kártya minden ajtót nyitott a szállodában, az elég döbbenetes.
Talán mégis meg kellett volna próbálnotok csapattársaitokkal közösen egymás ajtaján. Valami nagyon nem volt ott rendben, ha ilyesmi előfordulhatott.
Érdeklődéssel várom további élményeidet.
Ida
Kedves Ida!
A jó vacsorának mi is örültünk! A mindent nyitó kártyánktól meg úgy megrémültünk, amikor egy másik szobában találtuk magunkat, hogy még említeni sem mertük senkinek.
Egy ilyen nagy szállodában mindig történhetnek lopások /pláne ha másoknak is ilyen minden szobát nyitó kártyájuk van/ még a végén nekünk lesz kellemetlenségünk a dologból. Önként jelentkezünk arra, hogy minket vádolhassanak a szállodai lopásokkal. A mai világban mindig a jó szándékú emberek viszik el a balhét a rossz szándékúak helyett. Hallgatni arany – mondja még a közmondás is!
Judit
Kedves Ica!
Azért írom ezeket az úti beszámolókat, hogy ne menjen feledésbe se jó, se rossz! 🙂
Tudod amikor fiatalabb voltam mindenben a tökéletességre törekedtem, csak az tett boldoggá. Ha valami nem jól sikerült gyorsan el akartam feledni, vagy gyorsan megismételni, hogy jobb legyen. Ma már úgy gondolom, hogy a tökéletlenségek is az élet részei. Már nem akarom rögtön kicserélni az asztalt, mert a kis unokám összekalapálta valamelyik játékával. Ránézek a sérülésekre, és mosolygok, mert eszembe juttatják hogyan keletkeztek. 🙂 Az utazásainkkal is így vagyok. A csalódások is az én élményeim, nem akarom elfeledni őket. Ami jó volt annak az értékből nem von le az ami nem sikerült.
Judit
Élmény mindentől függetlenül egy ilyen út. Annyi apró dolog megtörténik, és hát persze, hogy vegyes.
Ennél a résznél nálam az óriáskerék a kis kedvenckém, mert imádom. Ahol fellelem, ott én felülök rá. Teljesen mindegy hol van. Kiszúrom magamnak, ami nem nehéz, csak legyek a közelébe. Sok helyen fénypont már. A panorámában gyönyörködni hatalmas élmény.
A vacsitok, hogy végre ízlett, ennek örülök. Az almával engem is ki lehet üldözni a világból. Nem szeretem 🙂
Az idegenvezető nálam maradt a régi negatívocska.
Szeretettel:Marietta
Kedves Marietta!
Élményben volt részünk bőven, és valóban az óriáskerekezés London fölött, az is nagy élmény volt. Annál is inkább, mert eddig nem volt lehetőségünk sehol sem "felmászni" valahová, ahonnan rá lehet látni Londonra.
A vacsikról azért írok, mert "kényszerpálya" volt, azon a távoli szálláson, ott az ipari parkban, még azok is kénytelenek voltak ott enni, akik eredetileg nem fizettek be a vacsorára, mert saját maguk akarták megoldani. Még egy bolt sem volt közel-távol, nemhogy egy másik étkezési lehetőség. Ők is ugyanazt ették amit mi, csak ők háromszor annyiért.
Judit