Warwick kastélyból az Avon folyó partján mentünk tovább Stratfordba, Shakespeare szülővárosába.
Stratford főutcáján – egyben sétáló utcáján – áll Shakespeare állítólagos szülőháza. Azért mondom, hogy állítólagos, mivel én nem hiszem el azt, hogy egy kesztyűkészítő fia, aki a kis mezővároska iskolájában tanult, nem túl sokáig, képes lett volna 16 komédiát, 10 tragédiát, 10 királydrámát, és szonetteket írni.
Ne feledjük el, hogy lúdtollal írtak akkoriban, és némely színdarabja olyan hosszú, hogy színpadra állításához a rendezőknek – ízlésük szerint – ki kell hagyni egy részét, mert a színészek nem bírnák erővel, a közönség meg nem bírná fenékkel a teljes színdarab előadását.
Közben egy családot kellett eltartania, színészként játszania, szerepeit megtanulni, próbákon részt venni.
Ha soha mást nem csinál, mint minden idejében ír, amikor nem színészként dolgozik, akkor sem lett volna képes ennek a hatalmas életműnek a megalkotására.
Ha délelőtt próbált, délután játszott a színpadon, akkor valószínűleg este, éjjel gyertyafénynél írta meg ezt a tömérdek alkotást. Ez számomra hihetetlen, és elképzelhetetlen.
De nem csak az alkotással töltött idő itt a fogas kérdés, hanem a műveltség is, amely nem lehetett akkora, hogy ilyen magas fokon művelhette volna a költészetet és a drámaírást.
Az emberiség szellemi kincsének tartott alkotásaihoz szükséges történelmi ismeretek, a filozófiai gondolatok, az emberi élet és a különböző érzelmek árnyalt ábrázolása egy sokkal-sokkal műveltebb, és olvasottabb írót, költőt feltételez.
A harmadik dolog, amiért nem hiszem, hogy Shakespeare volt a neki tulajdonított művek szerzője, az a pénz.
A korabeli színészek, vagy drámaírók nem arról voltak híresek, hogy vagyonokat tudtak gyűjteni. Egy penny volt a belépő a Globe színházba, ahol Shakespeare résztulajdonos volt. Ezer néző talán összejött, ha jó volt az időjárás, és érdekesnek ígérkezett a darab. Ezer penny az 10 font. Egy hónapban az 300 font bevétel. Shakespeare 10%-ban volt a Globe tulajdonosa, tételezzük fel, hogy megkapta ennek a bevételnek a 10%-át, vagyis 30 fontot egy hónapban.
Persze ennyit nem kaphatott, mert a színháznak fizetnie kellett a színészeit, takarítani kellett a nem túl rendes nézők után, borús napokon valamivel világítani kellett a színházban, díszleteket, jelmezeket kellett venni a színdarabokhoz. Feljegyezték, hogy az öltözködés, a divathajhászás a kor nagy szenvedélyei közé tartozott: a színpad királynői és hercegei sem jelenhettek meg kopott, divatjamúlt ruhákban. Egy-egy köpenyért, palástért 15-20 fontot is megadtak.
Pontosan nem tudjuk, hogy mennyi pénz is ütötte színészként, és szerzőként Shakespeare markát, de azt tudjuk, hogy laknia kellett valahol, ennie kellett, öltöznie kellett, a családját el kellett tartania, és akkor még nem számoltunk a lúdtollak, tinták, pergamenek, és gyertyák költségeivel, amik az íráshoz kellettek volna.
Ilyen körülmények között nem tudom elképzelni, hogy meggazdagodjon, elegendő vagyont gyűjtsön össze ahhoz, hogy házat vásároljon London Blackfriars nevű negyedében, azonkívül megvegye Stratford akkori második legnagyobb házát is, a „New Place” néven ismert épületet.
Shakespeare 1611 körül visszavonult Stratfordba, ahol módos polgárként éldegélt, házat vett a lányainak is, sírhelyet az egész családnak a templomban. Számomra mindez olyan jövedelemforrást jelent, amiről nincsen tudomásunk, de szépen összevág azzal az elmélettel, hogy ő csak a nevét adta a neki tulajdonított művekhez, és ezért a valódi szerző jól megfizette őt.
Nos, akárki írta a Shakespeare-nek tulajdonított műveket, Stratford hemzseg a turistáktól.
Szokásos egy helyben toporgás a jegyvásárlás ideje alatt, aztán bementünk a kis XVI. századi favázas házacskába. Ha finoman akarunk fogalmazni, akkor meglehetősen szerény a kesztyűkészítő háza, ahol Shakespeare született, és gyermekként élt.
De mivel éppen egy főúri kastélyból jöttünk, inkább a nyomorúságos szó jut elsőre az eszünkbe. Az előszoba, konyha, háló, és gyerekszoba parányi kis lyukak, siralmas berendezéssel. A kesztyűkészítő „műhely”, ami a család eltartását biztosította, egy ablakpárkány. Kortörténeti érdekesség a házikó, de könyv egy darab sincs benne.
A szépen gondozott kertbe kész felüdülés volt kimenni a nyomorúságos házikóból. A padok között színész tanulók Shakespeare művekből szavaltak nagy átéléssel, korhű jelmezekben.
A sétáló utcában, a kis szabadidő alatt, ettünk egy igazán jó fagyit, aztán elzarándokoltunk a templomba, megnézni Shakespeare sírját. A turizmus profizmusára jellemző, hogy egy kis öreg bácsika megkérdezte melyik országból jöttünk, és már osztotta is ki nekünk a templomról szóló magyar nyelvű ismertetőt.
Még szerencse, hogy Shakespeare megátkozta jó előre, aki megbolygatja a sírját, így békében nyugszik, mert – gondolom – ellenkező esetben, már kiásták, és agyon vizsgálgatták volna a csontjai maradványait, nem mintha azok érdekesebbeket tudnának mesélni, mint a neki tulajdonított művek.
Stratfordban még picit eláztunk, de miután felszálltunk a buszra, akkor jött az eső java.
Ezzel sokszor így voltunk, szerencsére szárazon nézhettük meg egy-egy nevezetességet, aztán a végére kaptunk egy jó kis esőt.
A buszunk Oxford, az egyetemi város, felé vette az irányt, ahol szerencsére nem esett. Az oxfordi egyetem a legrégebbi alapítású egyetem az angol nyelvterületen. II. Henrik 1167-ben megtiltotta az angol diákoknak, hogy külföldre járjanak egyetemre, és miután már 1096-ban biztosan folyt már itt oktatás, Oxford gyors fejlődésnek indult.
A hatalmas, díszes, tornyos egyetemi épületek között sétáltunk, és fényképeztünk. Mivel nyár volt, és egyetemi szünidő, minden kihalt volt, csak a turisták csoportjai vonultak elszántan egyik épülettől a másikig. Az egyetemi várost egy olyan kovácsoltvas forgóajtón közelítettük meg, amin csak egyesével lehetett átjutni a csoportnak, így aztán vártunk eleget, hogy mindenki csatlakozzon az idegenvezetőhöz. Az embernek ezen a helyen olyan érzése van, mintha díszletek között sétálna, egyszerűen fel sem tudja fogni, hogy ezek az épületek milyen régiek. Áll a Balliol College két emeletes, hosszú, tornyocskákkal bőségesen megpakolt épülete előtt, és hallgatja, hogy 1263-ban épült. Azóta itt áll épségben, sértetlenül, és azóta is annak használják, aminek épült. A mi országunkban az ugyanakkor épült bármiből már legfeljebb csak néhány falmaradvány van meg a legjobb esetben. A történelem viharai eltüntették az építményeket, azok az épületek, amiket akkoriban emeltek, romként maradtak meg /ha nem hordták el a köveiket más építkezésekhez/, vagy az épületeket okvetlenül átalakították a későbbi korokban.
Az egyetemi város épületei kastélyokra, vagy templomokra hasonlítanak. Sétáltam a szellemvárosban, és sajnáltam, hogy egyetlen épületbe sem tehetem be a lábam, így nem igazán éreztem élőnek a helyet.
A séta végére itt is eleredt az eső, esőben buszoztunk vissza Londonba.
Este a vacsoránál boldogan konstatáltuk, hogy a szakács tényleg visszajött a szabadságáról, mert újra az ehető kategóriába került a vacsora. Paradicsomlevest kaptunk, amiért én nem rajongok különösebben, de most úgy ettem, mint a mennyei mannát. Aztán rántott csirkét kaptunk sült hagyma karikákkal, és desszertnek valami krémpudingot. Kicsi volt, fehér és remegős, de egész jó ízű. Mindig szörnyen sokáig kellett várakozni a vacsorára, ez alatt az idő alatt egy sör mellett alaposan megismertük az asztaltársainkat. Két tanárnő volt az asztaltársunk, akik kollegák voltak, és a férjeik. Volt időnk bőségesen megbeszélni az aznap látottakat. Az egyikük már diákokkal járt Londonba, és be is jutott a nevezetesebb épületekbe, az ő történeteit hallgatva még jobban bántuk, hogy nekünk ebből nem sok jutott. Én személy szerint igazán meglettem volna Stratford és Oxford nélkül, inkább Londonban szerettem volna több időt eltölteni. Így utólag úgy gondolom, hogy azon a két napon, amit Londonban töltöttünk, reggel búcsút kellett volna vennünk a csoporttól, és önállóan kellett volna megnézni a várost, egy jó kis úti tervvel, valószínűleg többet láttunk volna belőle, ha nem végtelen várakozásokkal töltöttünk volna az időt, a jegyvételnél, meg a mosdónál, meg az elcsatangolt úti társaknál. Érdekes módon ugyanez az utazási iroda a párizsi útnál pont ellenkezőleg teljesített. Akkor úgy éreztük, hogy valóban nagyon sokat láttunk Párizsból, többet, mintha nekünk kellett volna megszervezni a városlátogatást. Hát most nem. Mivel hasonlóan jó színvonalra számítottunk, én nagyon csalódott voltam. Igaz, hogy Párizst nem hagytuk el este hatkor. Tízig, tizenegyig tartott a program, érdekes azok a sofőrök meg tudták oldani a vezetést ilyen hosszú időre is. No meg a belvárosában vacsoráztunk Párizsnak, nem cipeltek ki bennünket /az este fél tízkor feltálalt vacsoráért/ este hatkor a külvárosba. Azt hiszem, Londonba még jó lenne visszamenni, és rendesen megnézni.
Folyt. köv.
19 hozzászólás
Kedves Judit!
OXFORD CSODÁS!
Szinte misztikus a légköre,persze sokkal
több idö kell hozzá ´ßes látni a nyüusgést
ahol sok sok elit kezdte kiépíteni magát!
Nagyon igazat adok,Londont jobb lett volna
magatoknak alaposan megnézni!
Nagyon örülök,hogy mégis sokst láttatok!
Szeretettel:sailor
Kedves Tengerész!
Valóban jobb lett volna egy élettel telibb Oxfordot látni! Így olyan múzeum szerű volt az egész a számomra.
Köszönöm a lankadatlan érdeklődésedet!
Judit
Kedves Judit!
Sajnos ledobott a gép, pedig olyan jókat írtam…:) Most szó szerint nem tudom idézni. Nagyon hasznosan telt el az ötödik nap délután is. Tetszik, hogy a hallottakat magadban mérlegeled. 🙂 Gondolok arra, hogy kételkedsz abban, hogy Shakespeare hogyan tudott olyan sok művet írni? Nem éppen Shakespeare-rel kapcsolatos, de hallottam róla, hogy voltak olyan írók, akik olcsón megvették más írók műveit, és kiadták a saját nevükön. Oxfordnál is tetszik az a megjegyzésed, hogy a mi országunkban nincs olyan épen maradt épület, ami majdnem ezer éves. Sajnos országunk kedvező hely volt csatatérnek…Elhiszem, hogy Oxfordot jobban szeretted volna úgy látni, hogy közben a diákok ott járnak-kelnek.
A sok várakozás is jó valamire, mert így meg tudtatok ismerkedni asztaltársatokkal. Örülök, hogy az ötödik napra már elégedett voltál az étellel.:) Köszönöm, hogy ilyen részletesen megosztod velünk tapasztalataidat!
Szeretettel: Matild
Kedves Matild!
Nagy bosszúság, ha a sok gonddal megírt hozzászólást eltünteti a számítástechnika ördöge! 🙁
Azt pedig talán sokan nem tudják, hogy Shakespeare egyetlen (mondom: egyetlen) kézirata sem maradt fenn, összegyűjtött munkáit először 1623-ban adták ki nyomtatásban (egyenként persze már életében megjelent a művei jelentős része nyomtatásban). Saját kezű kézírása csak aláírásban maradt fenn, az is mindössze hat; ezek közül három a végrendeletén. Shakespeare (a kor talán legnagyobb írója) nem saját kézzel írta a végrendeletét, hanem valakinek (valószínűleg az ügyvédjének ) lediktálta azt. A háromoldalas dokumentum minden oldalát szignálta ugyan, de mindhárom alkalommal kicsit másként: – az első oldalon mint William Shakspere, – a másodikon mint Willm Shakspere, – az utolsón mint William Shakspeare. Elgondolkodtató, hogy a Stratfordban született Shakespeare még a nevét sem tudta leírni…
Judit
Az, hogy milyen házba születik valaki, nem feltétlenül mutatja, mivé válhat. Nem csak S. született mostoha körülmények közé, és lett gazdag ember később, van sok példa erre. Úgy rémlik, elég fiatalon elkerült otthonról. Már amikor megnősült is, sokszor, szinte mindig magára hagyta a feleségét, és élte világát Londonban.
Azt sem tudni, meddig színészkedett…lehet, hogy hamar ráébredtek a tehetségére, és attól kezdve csak írt. Épp nemrég olvastam, talán Faludy írta valakiről, hogy 3 nap alatt lekent egy színdarabot…! Ha valaki benne van, és benne él, ráadásul sürgetik is a társai, könnyen lehet.
Ettől függetlenül, lehet, hogy F. Bacon volt a tettes, vagy Marlowe. Sose fogjuk megtudni.:)))
A fizetség ügye is talányos, de akkoriban sok adományozótól kaphatott falvakat, házakat érő tárgyat, amiből aztán meggazdagodott…
Kedves Irénke!
Azt hiszem nem túlzok, ha azt mondom, hogy szerzőként Shakespeare nagyon visszahúzódó alak volt, ami (a jellemét, valamint színészi foglalkozását figyelembe véve) minimum meglepő. Nyilvánosan sohasem hencegett a műveivel, elzárkózott attól, hogy azok keletkezéséről beszéljen, nem fejtette ki nézeteit az irodalomról, nem írt és nem kapott személyes leveleket, és bizony az se nagyon érdekelte, amikor beleegyezése nélkül zugnyomdák is kiadták a darabjait, és pénzért árulták ezeket. Úgy viselkedett, mint aki abszolút nem érzi a magáénak az egészet. Ami azonban még az eddigieknél is furcsább és elgondolkoztatóbb, a végrendeletében egyetlen hanggal sem utal arra, hogy az alkotásaiból származó jövedelem, vagy az esetleges kéziratok, ne adjisten a tulajdonában levő könyvek kit illetnének.
Az ingatlanjait a lányaira hagyta, a feleségére pedig a második legjobb ágyát hagyta örökül.
Korának egyik legműveltebb, legjobb tollú, prímán fogalmazó drámaírójáról /Folyt. köv./
/Folyt./
Korának egyik legműveltebb, legjobb tollú, prímán fogalmazó drámaírójáról beszélünk, aki szó szerint abból él, hogy ír és olvas. Ennek az embernek ne lett volna egy könyvtára történelmi, filozófiai, politikai és természettudományos művekkel, amelyekről végrendelkezik? Ez az ember megengedte volna magának, hogy (ahogy a kutatások alátámasztják) gyermekeit ne tanította/taníttatta volna meg írni és olvasni? Miként azt számos kutató állítja a teljes Shakespeare-család analfabéta volt.
Nem csak a fizetség ügye talányos, talányos az egész történet, hogy miért pont ezt a stratfordi fickót hiszik olyan művek alkotójának, amiknek megírására szerintem képtelen lett volna.
Judit
Kedves Judit!
Ami Shakespeare-t illeti, jól kivesézted. Hogy mi az igazság, ki tudhatja? Értem az érveidet, sőt egyet is értenék veled, ha nem látnám közben, hogy hát van ilyen… Van ilyen tehetséges ember, aki sokoldalú és még ráadásul valakinek a Lőrince. Meggazdagszik pikk-pakk, mert megérdemli… 🙂 Oxfordba valóban nem érdemes nyáron menni, mert szellemtanya, máskor menjetek ősszel, akkor viszont nem látszik a londoni ködtől… 🙂 Lehet választani. 🙂
Most is élvezettel olvastalak. 🙂
Ida
Kedves Ida!
Jót mosolyogtam a hasonlatodon. 🙂 Lehet, hogy Vili is valakinek a Lőrince volt, és meggazdagodott pikk-pakk? 🙂
Hát valamiből biztosan meggazdagodott, de nem hiszem, hogy a saját maga írt alkotásokból.
Robert Greene volt az egyik vetélytársa színpadi szerzőként (hat évvel volt idősebb nála), aki mellesleg azt a dicsőséget is a magáénak tudhatja, hogy ő volt az első angol, aki kizárólag az írásaiból meg tudott élni. Shakespeare vonatkozásában nem maradt fenn ilyen adat.
Akkoriban divat volt az arisztokrata, a politikai, a gazdasági, a kulturális és a polgári felső tízezer tagjai között, hogy naplót vezettek, leveleztek egymással, s ezekben az irományokban rendszeresen beszámoltak hétköznapjaikról. Ugyanezek az emberek színházba is jártak, s egészen biztosan sokan közülük találkoztak Vilmossal is. Egyetlen korabeli naplóban, magánlevélben sincs említés a drámaíró Shakespeare-ről, ezzel szemben a színész Shakespeare-t néhány kortárs megemlíti.
Judit
Szia Judit!
Londonban már voltam, de Stradfordban és Oxfordban nem. Nagyon jó az élménybeszámolód, én is szívesen visszamennék Londonba.
Szeretettel: Eszti
Kedves Eszti!
Azt hiszem, ha még egyszer eljutok Londonba, egyéni szervezéssel fogom megnézni, mert ez a csoportos szerencsétlenkedés nagyon elvette a kedvemet a szervezett úttól.
Köszönöm, hogy még kitartasz az olvasásban!
Judit
Kedves Judit!
A Shakespeare-i eszmefuttatáshoz még egy gondolat. Shakespeare nyelvét, (400 évvel ezelőttit) a mai angol már nem is érti, maga a nyelv annyit fejlődött, változott, ergo, a nagy klasszikus az idők folyamán többször át lett írva. Persze Shakespeare azért a világirodalom gyöngyszeme volt, és marad. Ez a beszámolód is nagyon tetszett, látom lesz folytatás, várom.
feri
Kedves Feri!
Shakespeare szonetjei eredetiben olyan káromkodásokkal van tele, hogy leesik a plafon, csak Szabó Lőrinc bácsi lelke túl hamvas volt a szöveg hű átültetéshez. Shakespeare elitizálása viszonylag új keletű.
Judit
Kedves Judit!
Írásod nagyon szemléletes olyannyira, hogy már holnap utaznék is Londonba. Azt hiszem már nem megyek, csak kisebb utakra egy turista egyesülettel. Sajnos koromnál fogva, nem utolsó sorban a pénztárcám miatt. Írásaid viszont továbbra is elragadtatással olvasom!
Szeretettel gratulálok: Ica
Kedves Ica!
Azért ne siesd el a dolgot! A holnap nem alkalmas a Londonba való utazásra. Én augusztusban voltam ott, és alig került le rólam a dzseki. Örültem, ha csak háromszor áztam meg egy nap. 🙂
Milyen lehet ott a január, ha ilyen az augusztus…
Gyere velem tovább, most Windsorba megyünk. 🙂
Judit
Kedves Judit!
Újból színes lett pár perctől a napom. Sok érdekességet olvastam most is tőled. Az időjárás ott, mindig nyirkosabb, szelesebb, ezt akik kint élnek ismerőseim, mondogatják.
Szeretettel:Marietta
Kedves Marietta!
Jó dolog utazni, én nagyon szeretek! 🙂
Anglia annyira megragadott, hogy elkezdtem írni róla egy úti beszámolót, hogy ne menjen feledésbe a sok színes emlék.
Jó volt veled most is az esővel versenyt futni! 🙂
Judit
Kedves Judit!
Mondhatom, hogy élvezettel olvastam ezt a részt is, még ha kétségeid is voltak Shakespeare-val kapcsolatban. Én is úgy gondolom, hogy igazad van. A korábbi dőben itt a mi országunkban is nagy divat volt, hogy a költők- írók alkotásaanyagát nem is ők írták, hanem a kisebb fizetésű jól írók. Őket – nem jut eszembe, hogy is nevezték el. Azért tudom, hogy egy alkalommal az én apámat is felkérték ilyesmire, azonban ő nem volt a tudását másnak átadni.
Csak most jutottam hozzá, hogy ezt a részt is olvassam, de nem bántam meg, mert érdekes volt.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Örülök, hogy érdekesnek találtad ezt a beszámolót. 🙂
Az "irodalmi négerek" írják a túlságosan termékeny írók könyveit, szerintem Te is rájuk gondoltál. Nem tudom, hogy Shakespeare a színészi fizetéséből meg tudott-e fizetni egy bérírót…
Judit