A híres Aranyketrecben van egy kis történelmi áttekintés, Benedek István felsorol néhány „gyógymódot,” hogyan próbálták kezelni régen a „bolondokat.” Az elmés találmányok egy része arra szolgált, hogy a beteget korlátozza a szabad mozgásban. Ilyenek voltak a bilincs, a cella mennyezetéhez illetve falaihoz való kikötözés, kényszer-szék, kényszerzubbony, forgató ágy, hálós ágy, mókuskerék. A szájkörtével azt akarták elérni, hogy a beteg ne beszéljen. Más „humánus” gyógymódok célja a megnyugtatás volt, ide tartoznak a hideg vízzel való leöntések, vizes pakolások, a koponya és a talp egyidejű égetése izzó vassal. Amikor éppen nem gyógyították a beteget, akkor fegyelmezték, korbáccsal, bottal, mikor mivel. Sikeresnek az számított, ha a beteg annyira félt a büntetéstől, hogy „nyugodtan viselkedett.”
Benedek István nem a levegőbe beszél, és fel is sorolja a forrásmunkákat. De az egész, ilyen töményen, mégis hiteltelen. Nem mindegyik beteg támad, és ők sem állandóan. Azonkívül a legtöbb dührohamot sokszor éppen a fenti „gyógymódok” váltják ki, ami nagyon is érthető. Mit csinálna az orvos, ha megbilincselik, kikötözik, vödörszámra öntik rá a hideg vizet, vagy egy csőből folyatják a fejére, órákon keresztül, és semmilyen könyörgésre nem hagyják abba? Mit csinálna, ha heteken és hónapokon át ismétlik ezt a „kúrát?” Bizony lehet, hogy agresszív lenne.
Persze azok a betegek sem voltak sokkal jobb helyzetben, akik nem kaptak dührohamot. Ha a környezetük éppen nem rettegett, akkor gúnyolódott. Kiváló szórakozás végignézni, ahogy egy „bolond” beszél vagy viselkedik. Irodalmi forrásaink el akarják velünk hitetni, hogy minden jobb királyi udvarban tartottak legalább egy bolondot, akit tarka ruhában és csörgősipkában járattak, és körülbelül ugyanabban a státuszban voltak, mint a törpék és a táncoló majmok. Néha egy-egy bolond okosabb volt, mint az egész udvartartás, és a csörgősipka védelmében kereken megmondta az igazságot. Okunk van azt hinni, hogy a bölcs bolond csupán irodalmi fikció, és leginkább Shakespeare-nél fordul elő; Shakespeare azonban nem a hétköznapi rutinról írt.
A Jakab-kor összes drámaírója őt utánozta, szándékosan vagy öntudatlanul. Eltanulták tőle, hogy a meseszövés legyen fordulatos. Thomas Middleton és William Rowley 1622-ben bemutatott, közösen írt darabjában nem is egy mese van, hanem mindjárt kettő. Ezek közül itt most csak az egyikkel foglalkozunk, amely nagyrészt egy korabeli „bolondok házában” játszódik. Nagyon tanulságos, úgy is, mint a Benedek István által felmutatott érem másik oldala.
A darab címe, The Changeling. Szó szerint azt jelenti, aki megváltozott, akit kicseréltek; brit folklórban az a gyerek, akit a tündérek hagynak hátra az elrablott helyett. Az ilyen gyerek beteges vagy „nem normális,” és éppen ezért nem kell a tündéreknek. A mi színdarabunkban azonban nem gyerekről van szó, hanem felnőttekről: két fiatalember „változik” oda-vissza; őrültséget színlelnek, bár sokkal frivolabb céllal, mint a dán királyfi. A két nemes lovag, Franciscus és Antonio azért adják ki magukat bolondnak, hogy a doktor szép felesége közelébe férkőzzenek. Elég sokat beszélnek a szerelemről, de egyik sem szerelmes. Elég egyértelmű, hogy mit akarnak, mert a szöveg tele van a megfelelő célzásokkal, amelyek egy része sajnos elvész a fordításban. A rendezőnek szánt utasításokból viszont kiderül, hogy az ifjú lovag például a körmönfont szerelmi vallomás közepette egyszerűen letolja a nadrágját, és erőszakoskodni kezd a csak a látszat kedvéért vonakodó menyecskével.
Lehetett is nagy kacagás a nézőtéren, bár a darab másik, és fontosabb meséje egyáltalán nem vidám. Továbbá jókat nevethettek a szegény „bolondokon.” Middleton és Rowley azt gondolhatták, kevés olyan vicces helyszín van, mint a bolondház, és a darab sikeréből ítélve a közönségnek is ez volt a véleménye.
A mellékszál szereplői: Alibius, öreg orvos; Isabella, a szép és kikapós felesége; Lollio, a minden hájjal megkent szolga; Franciscus és Antonio, nemes ifjak; valamint a paciensek, akiket Lollio két osztályba sorol: bolondok (akik így születtek), és őrültek (akiknek felnőtt korukban ment el az eszük). A különbség csupán elméleti. Alibiusnak fogalma sincs a gyógyításról. Zsebre teszi a hozzátartozóktól kapott pénzt, egyébként a feleségét őrzi, és ez ki is tölti az egész napját. Lollio dolga lenne, hogy „tanítsa” és fegyelmezze az őrülteket és bolondokat. Neki is éppen annyi a szaktudása, mint az orvosnak. A bolondházat iskolának nevezi, a betegeket osztályokba sorolja, és főként arra tanítja őket, hogy tréfás táncokat adjanak elő, amikor a grófnak effajta szórakozáshoz támad kedve. Mindig ott van a kezében a nevelés eszköze és a gyógyszer, vagyis a korbács. Használja is, szerencsére főleg csak a színfalak mögött.
Sértéssel vegyes szemtelenség, hogy itt egyszerre ketten is játsszák a bolondot. Franciscus nagy költőnek képzeli magát (újabb vágás Shakespeare felé, akit szabadon lehet csipkedni, hiszen már meghalt). Költészetének legszörnyűbb virágait Lollio korbáccsal próbálja nyesegetni; miközben Franciscus igyekszik, hogy a lehető legmeggyőzőbben adja az őrültet: összekeveri a görög és a római mitológia szereplőit, négykézláb mászkál a színpadon, fahangon énekel. Szavai tele vannak szexuális célzásokkal: bedugni a keresztrudat, bebújni az egérlyukba, és hasonlók. Ez a produkció nem tetszik Isabellának, de Antonioval nagyon rámenősen flörtöl. Antonio mindenkit az unokatestvérének nevez, ehhez azt kell tudnunk, hogy a Jakab-korban a cousin szó prostituáltat is jelentett. Lollio szellemes kérdésekkel teszteli, hogy mennyire bolond. Hány ujj van a szabó jobb kezén? Annyi, mint a balon. – Mennyi ötször hat? Annyi, mint hatszor öt, – A gondos orvosi vizsgálat során Antonio megrémül: Hátha rájönnek, hogy nem is vagyok bolond? Ettől kezdve szándékosan rossz válaszokat ad. Mennyi 107? 701! – Amikor Lollio „játszani” küldi, egy push-pin nevű játékot választ, ami a szexuális aktust jelenti virágnyelven. Az 50-es években még nálunk is játszottak hasonlót a gyerekek. Egyet a kör közepébe állítottak, körülszaladgálták és énekeltek: Körben áll egy kislányka, lássuk, ki lesz a párja… Képzeljük el ugyanezt az ártatlan kis játékot a kuplerájban.
Isabella egy-két percre kettesben marad Antonioval rájön, hogy a fiú csak tetteti a bolondságot, és máris következik a csókolózás, ami a nem túl szemérmes közönség számára csak egyet jelenthetett.
A színdarabból megtudjuk, mi mindent képzeltek a pszichiátriai zavarok okáról. Egy walesi paciensük azért kergült meg, mert a macska ellopta tőle a sajtot – ilyen alacsonyra taksálta az angol közönség a szomszédok szellemi színvonalát.
Mi sem humorosabb annál, amikor a betegek össze-vissza beszélnek: Repül a légy, elkapja a fecskét! Adj neki több hagymát, vagy az ördög kössön kötelet a nyakába! – Ilyenkor Lollio már veszi is a korbácsot, és mindenkit módszeresen elcsépel. Az csak természetes, hogy az orvos ilyenkor nincs jelen.
A cselekmény egy pontján Isabella is őrültnek öltözik. A szövegből nem derül ki, hogy ez mit jelent; a korabeli illusztráció Antoniot ábrázolja, amikor a bolondok módjára táncol. Földig érő köpenyt visel, amely szinte szoknyának látszik, a fején hosszú, hegyes süveg. Mindenesetre Isabella átöltözése olyan jól sikerül, hogy a szerelmes lovag nem ismeri fel, és az asszonyka csalódottan távozik. Utolsó szavai a színpadon. Színlelőként jöttem, és őrültként térek vissza. – Még egy changeling? Ezt azonban nehéz elhinni, mert hiányzik a motiváció.
Itt, a darab végén egyesül a mellékszál a cselekmény fő szálával. A kastélyban megöltek egy ifjú nemest, Alonzot. Mindenki azt gondolja, hogy Franciscus és Antonio a gyilkos; a felelősségre vonás elől menekültek a bolondházba. Már készítik is nekik az akasztófát, amikor kiderül az igazság. Közbn azonban annyi egyéb tragédia történik, hogy semmiképpen sem mondhatjuk, minden jóra fordult. A lét lovag megmenekült az akasztófától. Antonio ezzel búcsúzik: Kis szamárból nagy bolond lettem, és csaknem kötélre húztak érte. – Franciscus azt állítja, eddig volt egy kevés esze, de most már teljesen bolond. Egyedül az orvos viselkedik normálisan: megígéri, hogy megváltozik, és nem vállal több színlelt beteget.
A közönség bizonyára elégedetten tért haza. A gonoszság elnyerte a méltó büntetését, az ártatlanok megszabadultak, és jól megkorbácsolták a bolondokat.
Akik egyébként előadtak egy vidám moreszka táncot a kastélyban, hogy a gróf és a vendégei is szerezzenek maguknak egy kis szórakozást.
11 hozzászólás
Nah írtam, erre kilépett! Hörr-morr
Valami olyat írtam, hogy:
Megint sok az új infó. 🙂 Megdöbbentem, aztán mosolyogtam, aztán elszontyolodtam.
A "push-pin nevű játékot" mi is játszottuk. Ha tudtam volna róla a fentieket, tuti megállok a fejlődésben. 😀
Jó volt olvasni a cikked! 🙂
Üdv.: Hópihe
nagyon kevés info ez ahhoz képest, hogy mennyire szerteágazó a téma.
engm gyerekkoromban még főleg a "hegyek-völgyek között zakatol a vonat" c. örökbecsű alkotással nyomorítottak az iskolában, minden egyes szünetben. de túléltük.
Szia!
A pszichiátria története valóban megrázó, az általad bemutatott darab pedig elgondolkodtató. Szörnyű, ahogy évszázadokon át viszonyultak hozzájuk, és mennyire megvetik őket még ma is.
Szeretettel: ROzália
köszönöm, hogy nálam jártál
Hm…
Ha magyar prózairodalom, akkor az első ötben nekem benne szerepel Benedek István.
A Csineva mellett az Aranyketrec a kedvencm, így már eleve, a cím is figyelemfelkeltő volt.
Élményx a Te írásaidat olvasni. Azt is, hogy miről asszociálsz a következő témára.
Kedvenclistás lettél.
nekem is kedvencem az aranyketrec; az egyetlen gond, hogy valamennyi ott leírt tünetet felismerni vélem magamban.
🙂
Szerinted én nem? 🙂
bocsi! azt képzeltem, egyedül én vagyok ilyen különleges… 😀
Kedves Müszélia!
Valamikor 1970 táján láttam Peter Weiss filmjét: Jean Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charentoni elmegyógyintézet színjátszói előadják De Sade úr betanításában. Marat halálára, és a francia forradalom erkölcsi problémáira nem is emlékszem a filmből, csak arra az iszonyatra, ahogy a bolondokat – és a velük való bánásmódot – megjelenítette a film. Napokig nem tudtam aludni utána, ha lehunytam a szememet máris a film szörnyű jeleneteit láttam magam előtt. Ezt a filmet talán máig sem hevertem ki, ennek köszönhetően Benedek István "Aranyketrec"-e háborítatlanul pihen a könyvespolcomon több évtizede. /folyt./
kedves judit, az aranyketrec csodálatos könyv. ne hagyd ki. nem a szörnyűségekre koncentrál, aranyos humora van. na nem a "bolondokat" neveti ki, inkább az egész helyzetet, amelybe a magyar pszichiátria 1956 előtt belekényszerült. az még szörnyűbb lehetett, mint ahogyan egyes pszichiátriai osztályokon, többet között lipótmezőn bántak a szerencsétlenekkel, akik nagyrésze nem is volt beteg. ezerféle okból ki lehet kötni a pszichiátrián. ja, és még az is lehetséges, hogy egyes színlelőknek használt a korbács. ez nagyon összetett téma; én most csak erre az egy színdarabra tudtam koncentrálni.
/folyt./
Még mindig nem tudtam rászánni magam, hogy elolvassam. A Te írásodhoz is félve fogtam hozzá, mert azért tudom, hogy mi a témája az "Aranyketrec"-nek. Nem is tudom ki a bolondabb a boldondok házában, akit bezárnak, vagy aki bezárja őket, és "kezeli". Egy időben együtt ebédeltem az IMEI / Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetet /doktoraival, tudnék mesélni… Nem is kell a 17. századig visszaforgatni az idő kerekét ahhoz, hogy a társadalom, és az orvosok tudatlanságát, félelmét és agresszióját megtapasztaljuk a nekik totálisan kiszolgáltatott emberekkel kapcsolatban.
Judit