Magyarország elnémetesítése és beolvasztása a hosszú Habsburg uralom örökös problémája volt. Szerencsére ez a törekvésük mindig megbukott a magyarok alkotmányos vagy fegyveres ellenállásán. Az Osztrák Magyar Monarchia gyengülésével Magyarország feldarabolásának pártolója az orosz pánszlávizmus lett. A nemzeti kisebbségek nyíltan, nem kevés naivitással 1848-49-ben álltak elő elszakadási és önállósulási tervekkel a császár áldását remélve. A horvátok, szerbek, az erdélyi románok, az osztrák császár felbujtására rátámadtak a magyar szabadságharcra, így remélték megvalósítani a magyaroktól való elszakadást, ami utólag kiábrándító csapdának bizonyult. Az osztrákok természetesen támogatták a magyarokat gyilkoló, rabló, fosztogató fegyveres bandákat, de eszük ágában sem volt, hogy a birodalom egységét a nemzeti kisebbségek túlzott követeléseinek oltárán feláldozzák. Ezért a magyar szabadságharc leverése után a császár hallani sem akart a monarchia területén élő nemzetiségek önállóságáról. Jellemző, hogy 1848-ban nem is annyira a nemzetiségek akartak önállóságot, mert a nemzetiségek sorsukkal, jogaikkal általában megvoltak elégedve, életszínvonaluk magasabb volt, mint az anyaországokban élő testvéreikké, hanem néhány magas funkciókra vágyó, babérkoszorúra áhítozó vezető, akiket megtévesztett az osztrák politika.
A horvátok mivel határőr feladatokat végeztek, több joggal rendelkeztek, mint a magyarok, a szerb, horvát, román gazdag rétegnek is jobban ment, mint a magyar jobbágynak, parasztnak. A jogok asztalánál nem a nemzetiség szerint osztották a jogokat, hanem a rang és a vagyon szerint. A horvátok elégedettségére jellemző az 1848/49-es magyar szabadságharc idején történt néhány említésre méltó epizód. Ismert dolog, hogy az osztrákok segítségével és felbujtására Jellasics horvát bán elsőként támadt rá a magyar szabadságharcra. Jellasics seregével a gyengén kiképzett és felszerelt nemzetőrség vette fel a harcot és hamarosan meg is futamították az ímmel-ámmal harcoló horvátokat. Jellasics seregéből sikerült elfogni egy egész hadtestet. Az elfogott horvát katonák kijelentették: „Teljességgel nem látnak okot, hogy a magyar testvéreikkel verekedjenek, kik sem őket, sem országukat semmiféle bántalommal nem illették”. A horvát támadás érthetetlen és értelmetlen is volt, mert a magyarok Horvátország elszakadását nem is ellenezték. A román Jancu fegyveres bandái inkább a civilek legyilkolásában jeleskedtek. Így sem Jellasics, sem Jancu komolyabb katonai segítséget nem jelentettek az osztrákoknak. Kossuth Lajos két évtizeddel a forradalom elbukása után 3 kötetes memoárt írt „Irataim az emigrációból” címmel. Ebben olvashatjuk, hogy maga Kossuth Lajos ajánlotta fel a horvátoknak, hogy ha külön akarnak válni, hát menjenek békével Ebben a könyvében alaposabban dokumentálta és elemezte a forradalom alatti és utáni helyzetet, mint azt az iskolai történelmi könyvek teszik. Terjedelmes 3 kötetes könyvében alapos ismertetést és dokumentációt kapunk Kossuth és társainak az emigrációban folyatatott forradalmi tevékenységéről.. Kossuth Lajos véleménye nem mindenben egyezik a hivatalos történelem könyvekben leírtakkal. Itt kiragadom Görgei Arthur szerepét, akire Kossuth teljesen áthárítja a forradalom bukásának felelőségét. Kossuth után is sokan feltették a kérdést, hogy Görgei milyen szerepet játszott és mennyire volt felelős Világosért? Az igazság az, hogy a forradalmi sereg helyzete 1849 nyarán nagyon nehéz volt, de Kossuth szerint nem kilátástalan. Az is igaz, hogy Görgei Kossuth Lajossal nem konzultált a fegyverletételről. Arra gondja volt, hogy maga részére biztosítsa a kegyelmet, de tábornokai és főtisztjei részére nem. Tudjuk, hogy a világosi fegyverletételt a temesvári csata előzte meg. Kossuth szerint a temesvári csata elvesztését nem az ellenállási képesség hiánya okozta, hanem a fejetlenség. Ebben az időben a kapcsolat nagyon megromlott Görgei és Kossuth között. Kossuth azzal vádolja Görgeit, hogy katonai diktátorságra vágyott, ezért Kossuth minden rendeletét valamilyen ürüggyel kijátszotta. A temesvári csata Kossuth szerint egy nappal későbbre volt tervezve hogy az utban levő Kiss Sándor tábornok Vingán összekötőként beékelhesse magát Görgei és Dembinszki csapatai közé, akinek Aradnál kellett volna várakoznia, de Görgei Dembinszkit Temesvárra rendelte. A három hadsereg száma elérte a 80 ezer főt, Paskievics az orosz fővezér két napi meneteléssel volt lemaradva a magyar csaptok mögött. Emiatt a Maroson való átkelést csak Arad megkerülésével 2-3 nap múlva valósíthatta volna meg. Mielőtt Paskievics átkelt a Maroson a magyaroknak megkellett volna verniük Haynaut. Utána a győztes hadseregnek átkellett volna keljen a Tiszán és felszedje a feléjük tartó seregrészeket. Amennyiben elég erősek maradtak megkellett támadniuk Paskievicset és szétverjék seregét, amennyiben nem, visszakellett volna vonulniuk Komáromig, ahol a Klapka seregeire támaszkodva verték volna meg Paskievicset. Görgei viszont másképpen határozott, nem várta be Nagy Sándor tábornok seregeit és ezzel megírta a világosi katasztrófa bevezetőjét. Görgei személyes ambicíói aláásták a polgárszellemet a hadseregben, csökkentette a sikerekben való bizalmat, elmulasztotta a stratégiai előnyök kihasználását, kiengedte a győzelmet a magyarok kezéből. A kormány és hadsereg közötti jelentős feszültség mellett a magyar hadseregnek két birodalom erejének kellett ellenállnia, kivédni a magyarokra uszított horvát, szerb, román lázadók támadásait, valamint a szászok árulását elszenvednie, akik elsőként hívták be a Havasalföldön leselkedő orosz ármádiát Erdélybe. Az oroszoknak megvolt a megfelelő motivációjuk Ausztria megsegítésében, a félelem egy szabad, független Magyarország létrejötte miatt, amely serkentőleg hatott volna a földig tiport lengyelek szabadság mozgalmára és az Oroszország által elnyomott népek szabadságért folytatott harcára. Sajnos a magyarok szabadságharcának sok ellensége és kevés barátja volt. Anglia magatartása az 1848/49-es szabadságharc idején a megtévesztésig hasonlított Amerika magatartásához az 1956-os magyar forradalom idején. Anglia egyetlen szavával megakadályozhatta volna az orosz intervenciót, amit nem tett meg, mint Amerika 1956-ban, amikor a második orosz intervenció alkalmával Amerika elnöke kijelentette, hogy Amerikának Magyarországon semmiféle érdekeltsége nincs, amely kijelentés Magyarország újabb eltiprásával végződött. Anglia 1848-ban lord Palmerson személyesen azt írta az orosz megállj helyett:”Ő brit felségének kormánya nem tekinti az alkalmat olyannak, amely Anglia részéről szükségesé tenné valamilyen formális vélemény nyilvánítást”más szóval Anglia nem ellenzi az oroszok magyarországi intervencióját. Mennyire hasonlít az amerikaiak 1956-os szemforgató viselkedéséhez, amikor az oroszok forradalmat elseprő támadása előtt tudomására adták Hruscsovnak, hogy Magyarországon azt csinálhat, amit akar, mert Amerikának nincsenek semmiféle érdekei a szovjet érdekszférába tartozó kommunista Magyarországon. Azt mondják, hogy a történelem nem ismétlődik, de sajnálatos módon a magyarság rovására 100 év leforgása alatt az oroszok és részben a magyarországi nemzeti kisebbségek háromszor vágták el a szabadság fonalát a magyarság függetlenségi aspirációi előtt. A történelmi tények szerint az nem vitás, hogy az orosz intervenciós hadseregnek döntő szerepe volt a magyar szabadságharc leverésében. Az első világháborút az oroszok készítették elő és kényszerítették Európa népeinek a nyakába, aminek eredménye Magyarország feldarabolása lett. 1956-ban szintén az orosz beavatkozás verte le a magyar szabadságharcot és ezzel 34 évvel megnyújtották a kommunista igát. Tehát a veszély mindig keletről jött, török, tatár vagy az orosz terjeszkedő politika eredményeként. Végre eljött az idő, hogy Magyarország a sorsát végleg a fejlett nyugati országokhoz köthesse.
2 hozzászólás
Mindez igaz, a veszély mindig keletről jött, és a segítség nyugatról soha. De talán nem véletlen, hogy mindez így történt. Sohasem szabad elfeledkeznünk róla, hogy a történelem ura maga Isten. Ő mindezt a csapást megengedte, és ennek tán el kellene gondolkodtatnia minden magyart.
Érdekes cikket írtál.
Kösz a véleményt.Sajnos nyugatnak nem memerünk még annyira sem nemet mondani, minthogy sokszor megpróbáltuk keletnek nemet mondani, ha eredménytelenül is. Kelettől többé-kevésbé megszabadultunk, mert igaza volt a haza bölcsének, hogy amit egy politikai konstellációban erőszakkal elvettek tölünk, azt más kedvező helyzetben visszaszerezhetjük, de amiről a nemezet saját maga önként mond le azt soha.
A legnagyobb baj az hogy minket manapság sem Kelet sem Nyugat nem ostoroz annyira, mint saját magunkat .Az önostorozás a legveszedelemsebb. Mert egyben önkéntes lemondást is jelent.