Ki, milyennek születik, valójában olyan marad. Ezt az elsőre sommásnak tűnő megállapítást többé-kevésbé igaznak fogadhatjuk el. Alkati meghatározottságunk születésünktől, egészen halálunkig alakítja sorsunkat. Persze, kezdetben még „gyúrhatóak” vagyunk, mert nem mindegy milyen ingerek érnek bennünket, mennyire óvnak szüleink, vagy éppen mennyi szabadságot biztosítanak számunkra. Ha az úgynevezett „széltől is óvott” kategóriába tartozunk, és ebben az irányban genetikusan is „kódolva” vagyunk, szinte biztos, hogy nehéz dolgunk lesz létünk későbbi szakaszaiban. Közhely, hogy egy bizonyos életkor után, jelentős mértékben már nem tudjuk befolyásolni jellemünket, csak finomhangolásra, némi korrekcióra van lehetőségünk.
A legtöbb ember egész életében szerepet kényszerül játszani, mert nem ismeri fel létezésének legfőbb motivációit. Nem tudja meghatározni magát. Egy ideális énképet alakít ki, mely általában teljesen eltér a valós egyéniségtől. Ha ezt az anomáliát időben észreveszi, lehetősége nyílhat a tartós lelki békesség elérésére, ha nem, egész életében boldogtalan lesz. Fontos tehát, hogy különbséget tudjunk tenni az ideális én és a reális én között. Ideális énünk nem létezik. Egy elképzelt valóság elképzelt szereplője csupán, a külvilág számára ismeretlen marad. Ideális énünket felruházzuk olyan tulajdonságokkal, melyek meglétét elengedhetetlennek tartjuk. Az ideális én alapvetően győztes típus, még akkor is, ha a siker nem a mában, hanem csak egy feltételezett jövőben realizálódik. Sok ember számára, a sorozatosan elszenvedett kudarcokat csak egy ilyen, reálisan létezőnek hitt, azonban, még ki nem bontakozott, erős én-alak megléte teszi elviselhetővé. A szunnyadó, harcos individuum, a végül is győztes ideális én lelki kábítószerként funkcionál, mert reális énünk azonosul vele. A kérdés az, mikor ismerjük fel e két én-tudat párhuzamos létezését, vagyis mikor döbbenünk rá, kik szeretnénk lenni (ideális én), és ehhez képest kik vagyunk (reális én).
Önmagunk megismerésének fontosságáról van tehát szó, amely nem egyszerű feladat. Ha már ráébredtünk személyiségünk valós tulajdonságaira, megtudjuk azt is, kik nem lehetünk sohasem. Ennek elfogadása döntő jelentőséggel bír egy ember életében. A velünk született és gyermekkorunkban szerzett készségek, motivációk, félelmek előre megtervezik sorsunkat. Bármihez kezdünk, bármit teszünk csakis alkatilag meghatározott módon leszünk rá képesek. A korrekció lehetősége minimális, az ideális én kismértékben közelíthető csak meg, elérni pedig lehetetlen. Alkati meghatározottságunk tudatában felismert reális énünket, először is el kell fogadnunk. Az elfogadást jó esetben a megbékélés követi, majd pedig a belenyugvás. Bölcs az az ember, aki ezeken a stációkon átjutva, lehetőségei újraértelmezéséhez tud kezdeni.
Az ideális én, azonban továbbra sem elvetendő, nem száműzendő ábránd, hanem egyfajta tájékozódási pont. Tartalmazza mindazokat a célokat, értékeket, melyek elérésére reális énünk megtapasztalása után is éppúgy vágyunk. Azt hiszem, hogy az egészséges lélek, valójában sohasem tud lemondani ideális énünk megvalósításáról. Az alkati meghatározottság tehát, bár létezik, mégis állandóan harcolni fogunk ellene. Az elfogadás, a megbékélés, illetve a belenyugvás, épp ezért mindig rövidtávú marad, mert időről-időre, végzetszerűen fellázadunk saját magunk ellen. Egyszerűen szükségünk van erre a lázadásra. Nem létezhetünk enélkül. Ez életösztönünk spirituális megnyilvánulása. Jellemünk ugyanúgy, ösztönösen harcol a kisszerűség ellen, mint ahogyan testünk küzd a betegségekkel. Hiába ismerjük fel tehát gyengeségeinket, korlátainkat, folyamatosan protestálunk ellenük. Ez független életkortól, nemtől, társadalmi hovatartozástól, habitustól, egyáltalán bármitől. A reális én azonosulni akar az ideális énnel, mely, mint tudjuk, mindig elérhetetlen marad. Méltóságunkat csak akkor őrizhetjük meg, ha ez a belső küzdelem nem a külvilág előtt zajlik. Nincs értelme pózolni, szerepet játszani, mert a lepel lehulltával óhatatlanul is nevetségessé válunk. A legerősebbnek akkor tűnünk, ha őszintén beszélünk hiányosságainkról. Ez az önismeret, valamint az önelfogadás legmagasabb foka. A reális én ekkor teljesedik ki, így tanuljuk meg becsülni magunkat, s majd ezáltal tisztelnek leginkább mások is.