Az élet

Az élet kezdete, nem a születés, hanem a fogantatás. Az a csoda, amit csak későn ért meg az ember. Az életben az a csodálatos, hogy tele van apró meglepetésekkel, melyek csak későn válnak fontossá, nem is biztos, hogy akkor, felismerjük, és felfogjuk, mi is történt velünk.
Embernek lenni kihívás, melyet a paradicsomból való kiűzetéstől kezdődően próbál az ember elviselni. Az ember céljának elérését a legrövidebb úton, az egyenesen teszi meg, és az sem érdekli, ha ehhez el kell taposnia embertársait. Az ember élete mind untalan tele van célokkal. Az ember céljaiban nem a modern filozófiai irányzat központjában álló gondolkodás áll, hanem az élet fogalma. Az élet céljának kiindulópontjai az életszemlélet, vagy az életélmény sokszínűsége. A világ sokszínűsége megkövetelte a vallások különbözőségét. Az így kialakult hitvilágok az emberek életét is meghatározzák. Míg egy keresztény egész életében arra törekszik, hogy porszemnyi életéből a legtöbbet hozza ki, s halála után a paradicsomba; mennyországba kerüljön, addig egy hinduista élete célját keresi, még mielőtt a halál utoléri és újjászületik egy másik testben. Az emberek egy kicsiny része feladatának tekinti, hogy az „alsóbbrendű fajokat” kiirtsák. Ezek az emberek képesek arra, hogy romboljanak, és ok nélkül gyilkoljanak. Kibírni azt, hogy valaki embernek született a legnehezebb; viszont elfogadni a legkönnyebb. Az ember nem küzd azért, ami száméra nem fontos, küzd azért, mert csak így érheti el célját. Az embert bármennyire is társas lénynek tartják a tudósok, annál inkább képes arra, hogy keresztül gázoljon embertársain.
Az ember identitás tudatának kialakulása elengedhetetlen, ahhoz, hogy tudjuk, mit várjunk el az életünktől. Az én tudat már kisgyermek korban el kezd kialakulni, és egészen a kamaszkor végéig tart. Ekkorra az emberek már tudják, hogy mit akarnak tenni egész életükben; tudják, hogy mitől lesznek egyediek, és hogy kik is ők az élet sűrűjében. Az embert egész életében elkíséri az identitás tudata, és meghatározza, hogy milyen ember ő saját és embertársai szemében.
Ahogy identitás tudatunk, úgy a múltunk is velünk tart, bármerre is sodor az élet. A múltat megváltoztatni nem tudjuk, mégis szeretnénk belőle dolgokat elfelejteni.
Azt mondják, az életben minden eleve el van rendelve… de ha ez így van, akkor minek tervezünk előre, hisz ezt már valaki, vagy valami elrendezte helyettünk.. Az idő múlásával minden világossá válik, hisz úgy tartják, hogy az öregedéssel a bölcsesség jár kézen fogva, nem az oktalanság. Azt már tudjuk, hogy földi életünk a halállal ér véget, de vajon mi vár ránk a halál után? Egyes emberek, akiknek halál közeli élményük akadt, egy sötét alagútról beszélnek, melynek végén egy fény hívta őket. Valóban igaz, vagy csak a képzeletünk szüleménye? Annak a tévhitként terjedt képzeletnek, amit az emberek találtak ki? Az ember halálával nem hagy hátra mást maga után, csak port, melyből Isten megteremtette őt. Az így létrejövő körforgás örökké, és végtelenné teszi az ember életét.
Isten annak idején hat nap alatt teremtette meg a világot, és a hetediken pihent. És a 8. napon című drámában, mikor Isten kipihente magát, szeretetet árasztott a világra. A Szalay Krisztina által írt drámában ezt a szeretetet egy down (dan) – kórós kisfiú hozta el, a maga sajátságos módján. Egyúttal a dráma bepillantást enged nyújtani, a mindig körülöttünk élő szeretetbe. Müller Péter: Szeretet könyv című könyvében íródott le az a mondat, hogy: „Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk.” Ez a mondat helytállónak tűnik, hiszen az ember kevés olyan emléket őriz meg emlékezetében, mikor valami rossz történt vele. Az ilyet legszívesebben elfelejtené. Ezzel szemben Kanehara Hitomi (Kánehárá Hitomi): Pirszinget a kígyónak című regényében így értelmezte főhősnője szemszögéből az élet értelmét: „Csak olyankor vagyok tudatában életemnek, amikor fájdalmat érzek.” E két különböző idézet, és mondanivalójában eltérő mondatok az élet két útját mutatja meg nekünk olvasónak.
Választhatjuk, azt, amikor a könnyebben járható út a legnehezebb, kábítószer, drog, alkohol formájában menekülünk a gondjaink elől; vagy mosolyogva, néha kicsit sírva megpróbálunk megküzdeni, azzal a lehetetlennek tűnő akadállyal, melyet az élet elénk állít.