Az emberállat

Bármennyire is kiemelkedtünk az állatvilágból, állatkánk még mindig itt van bennünk, mert néha bizony ösztöneink átveszik felettünk a hatalmat.
A tudomány sokféle késztetést nevezett meg ösztönnek, de valahol mindegyik két fő vonalra vezethető vissza, és e kettő is szoros összefüggésben van egymással. Ön és fajfenntartás. Az ember képes egyedül arra, hogy pusztán akaratával megfékezze, vagy szabályozza igénye szerint. A kérdés, mennyire veszélyes az ösztönök elfojtása, illetve szabadon eresztése.
A gond mindig akkor kezdődik, ha tudatunk alárendelődik valamelyiknek. Ilyenkor, bármilyen csúnyán is hangzik, egy állat garázdálkodik a testünkbe bújva.
Egy állat soha sem akart más lenni, mint ami. Az ember viszont szeretné, ha ösztönein kívül valami más értelme is lenne az életének. Ki ne ismerné azt az érzést, hogy szeretne valami olyat is tenni, alkotni, amilyet, vagy amit azelőtt még soha senki. Ez ugyebár egyik ösztönhöz sem sorolható, de ha jobban belegondolunk, mindkettőhöz sok köze van. Ha ezt a késztetést sikerül harmonizálni az ösztöneinkkel, és ezt nem állatkánk, hanem a tudatunk irányítja, akkor máris létre hoztunk valamit, valakit, s mivel nincs két egyforma ember, megalkottuk önmagunkat. Olyat alkottunk, amilyet még eddig soha senki. Ilyen nincs kettő, még a világegyetemben sem.

Az étkezés, mint önfenntartás.

Ha látnánk magunkat, amint eszünk, olyasmiket vennénk észre, ami eddig nem tűnt fel. Másokat figyelve előfordult már, hogy nem tetszett a produkció. Lehet, nekik sem tetszene a miénk. Nem is kell, hogy így legyen, ilyenkor ösztöneinknek engedünk. (Jól eső, hatalmas harapás foggal tépve, kézzel ellentartva, egy szépen átsütött csirkecombba, hadd fröcsögjön csak a zsír.)
Uralkodhatunk magunkon, és táplálkozhatunk tudatosan is. Nevezhetjük ezt étkezési kultúrának, vagy kultúrált étkezésnek. Ezek a dolgok nem az asztalterítőtől, és az evőeszközök elrendezésétől függ, hanem az embertől, aki leül az étel elé. A mezőn munkálkodó paraszt, vagy a gyárban dolgozó munkás étkezhet emberhez illő módon akár asztal nélkül is.
Az ember leül enni, nem magáért az ételért, hanem mert éhes, ám ha gondolatai máshol járnak, akkor nincs jelen az asztalnál, és csak lapátolja gépiesen befelé, mind.
Az ételnek van színe, illata, és íze. Mondta valaki, hogy ezeket nem szabad élvezni?
Egy jól elkészített fogáshoz a tudatos ember úgy ül le, hogy megszemléli a látványt, fölé hajolva beszippantja illatát, (ha nagyon jó, behunyja a szemét) és evés közben élvezi annak ízét. Az ilyen ember az egész étkezés alatt jelen van. Megbecsüli mindazok munkáját, akik segítségével az asztalra került a fogás. A termelőtől kezdve, a szakácsig. (Ők titkon azt is remélik, hogy láthatatlanul, valahol, valaki egy fejbólintással megköszöni nekik mindezt.)
Elégedettségünk kisugárzik feléjük ismeretlenül is. Értelmet adtunk munkájuknak.

Így üzenni egy másik társnak egyetlen állatfaj sem képes.