Az udvariasságról

Az udvariasság nem jó és pozitív dolog, hanem kényszerűség. Az a feladata, hogy elviselhetővé tegye az emberi kapcsolatokat. Ez azonban nem változtat a lényegen. Az udvarias ember reggeltől estig hazudik, és még büszke is rá. Nem lehetne kibírni az életet, ha mindenki igazat mondana. Az igazságot kimondani éppen olyan veszélyes, mint amilyen fájdalmas meghallani.

Ezzel persze nem mondtam sokat. Régen megmondta már a világon a legokosabb ember, a köz: Mondj igazat, betörik a fejed. A köz is csak azért meri hirdetni ezt a bölcsességet, mert nincs feje, amit betörjenek. Vagy nagyon sok feje van, nem baj, ha néhányat betörnek. Kész fejetlenség hozzá képest az ezerfejű cézár. A köz mondásait már csak azért is kénytelenek vagyunk eltűrni, mert odatolakszik mindenhová: önség, lekedés, elharc, ösköltség, épfölde, benjárás, éje, lékeny, eledik, mindenben benne van.

Mégis csak kellemesebb, ha udvarias emberrel hoz össze minket a sors! Mondjuk, kinyitja előttünk az ajtót. (Menj csak, legalább téged ütnek le előbb.) Leveszi a kalapját. (Látod, te ecsetféreg, nekem még van hajam. Te meg tök kopasz vagy.) Jó reggelt kíván. (Felesleges, mert úgysem teljesül.) Megkérdezi, hogy szolgál a kedves anyósom egészsége. (Közöd?) És így tovább, egész nap. Tudom, hogy hazudik, ő is tudja, hogy én tudom. A világ legostobább pantomimjét adjuk elő.

Jules Émile Frédéric Massenet (1842-1912) francia zeneszerző híres volt arról, hogy udvarias. A zenéjéből nem sok maradt fenn, az udvariasság még él a kollektív emlékezetben, és ez is valami. Több, mint harminc operát írt, ezek közül kettőt játszanak ma is (Manon és Werther), a balettzenéket, a szimfóniákat és az összes többit elvitte a cica. Pedig igazán nagy tehetségnek indult; már kölyökkorában felvették a párizsi konzervatóriumba. Ez nem az a hely, ahol ócska felvágottakat tartósítanak, csak szólok. Ambroise Thomas uralkodott itt, aki már annyira elavult, hogy azt sem tudjuk róla, udvarias volt-e, vagy sem. Massenet nagyon csodálta, és utánozta is, amennyiben 1867-ben egy egyfelvonásos vígoperával, A nagynénivel jelentkezett. Ez is elavult már, senki sem emlékszik, hányan mentek benne férjhez – a komikum forrása nem véletlenül az, hogy mások kötnek házasságot. A magunké többnyire tragédia.

Massenet szorgalmasan szerezte a zenét, hol innen, hol onnan, és zongoraleckéket adott, mert élni is kell valamiből. Az egyik tanítványa, Ninon, Liszt gazdag patrónusának a lánya volt. A zeneszerző kötelességtudóan beleszeretett, aztán, mivel másként nem tudta lebeszélni arról, hogy abbahagyja a zongorázást, elvette feleségül. Anyagi helyzetük javult egy kissé, de még az 1870-es években, a Mária Magdaléna sikere után is naponta hat zongoraórát kellett tartania. Még szerencse, hogy csak az élete végén keresztezte az útját egy újabb Ninon. (Vagy a tanítványok szülei nem voltak elég gazdagok.)

Massenet életét azonban még a zongoraleckéknél is jobban keserítette Saint-Saens, a nagy rivális. Saint-Saens régebben volt a pályán, és mindannyian tapasztaltuk már, hogy ez mennyit számít, amikor dönteni kell. Nehogy már egy fiatal tacskónak adjuk a kitüntetést, amikor más, üres gomblyukak már sok éve itt tolonganak! A sors úgy hozta, hogy megüresedett egy hely az Institut de France-ban (a franciák híresek arról, hogy milyen frappáns neveket találnak ki az intézményeiknek), és mit ad a nagy Visnu (Visnut említem, mert Massenet egy Lahore királya című operával ért el nagy sikert, amelynek tárgyát állítólag a Mahábháratából vette – zárójel a zárójelben: a Mahábháratában kizárólag muszlim szultánok szerepelnek), szóval, átléptek Saint-Saens-on, és az üres helyet Massenet foglalhatta el. A lahore-i zeneszerző tudta, hogy ebből nagy baj lesz, és udvariasságból küldött a riválisának egy táviratot: Kedves kollégám, az Institut éppen most követett el egy nagy udvariatlanságot! Saint-Saens is volt annyira udvarias, hogy tudta, illik válaszolni. Válaszolt is: Teljesen egyetértek.

Három évvel később Saint-Saenst is beválasztották, de hiába, ők ketten már meg tudták volna ölni egymást egy kanál forró vízben. Mivel ez számos okból nem volt lehetséges, a vérmérsékletüknek megfelelően reagálták le a helyzetet. Saint-Saens epés megjegyzéseket tett, Massenet udvariasan parírozott. Egyszer meg is kérdezték, miért van az, hogy sosem szól vissza, ahogy kellene.

Legyen nyugodt, felelte Massenet, egyikünk sem azt mondja, amit valóban gondol.

Kinek szolgáltatott igazságot az utókor, az udvariasnak vagy az epésnek? Werther vagy Sámson és Delila? Manon vagy Phryné? Az egész 19. század elavult, úgy, ahogy van, elmerült a történelem Mariana-árkában. A régi epések elbújhatnak a mai trollok mögött, és az udvarias lelkek rendületlenül hazudnak tovább – úgy látszik, az emberiséget nem lehet megmenteni.