A minap egy kedves barátnőm felhívott, hogy akadt pár felesleges ingyenjegye a színházba a „Balta a fejbe” című darabra, és hogy volna-e kedvem elmenni vele és a kedvesével megnézni. Színházba? Még jó! – vágtam rá rögtön, mert bár sem a barátnőm, sem én nem hallottam még erről a darabról, a színházról csupa kedves emlékem volt eddig – Dzsungel könyve, Abigél, balettelőadások (na jó, azok nem mindig voltak olyan izgalmasak), A próbababák bálja, Csárdáskirálynő -, sorolhatnám a végtelenségig, izgatottan vártam, hogy lenyűgözzenek… Hát, meglepő előadás volt, annyi szent, és életemben először elhagytam a színházat a szünetben.
„Modern”, „valósághű”, „életszagú” – talán ezekkel a jelzőkkel érvelhettek annak idején azok, akik megszavazták a műnek Budapesti Önkormányzat drámapályázatának díját; és lelkesen tapsoltak gyönyörükben, hogy a shakespeare-i verselésbe milyen kiválóan be lehet illeszteni trágárságokat. A színháznak, amelyben e bájos élményben volt részem, ez áll a honlapján:
„Előadásunk olyan jeleneteket tartalmaz, melyekben egyes kifejezések, kép-és hanghatások – vígjátéki környezetükből kiragadva – felkavarhatják érzékenyebb nézőinket.” – szép, szép… Előre magyarázzuk a bizonyítványunkat! (Bár ezt hajlandó vagyok elismerni: igen, én roppant érzékeny vagyok!) Vagyis tessék a színpad elé képzelni a piros tizennyolcas karikát!
Ennyi bevezető után következzék az értékelés-elemzés: nem kritika-enyhítő hízelgésképpen, de a színészek tényleg kitűnő munkát végeztek: látszott rajtuk, hogy átéléssel játszanak, nagy kár, hogy nem egy másik történetben láttam őket (bár némelyikükhöz „volt már szerencsém”; és épp azon tapasztalatok alapján mondom, hogy a hiba nem az ő játékukban van). No de a darab… Vegyük szép sorjában: egy depressziós, lecsúszott fiatalember, aki szeretné kinyíratni a családját az örökségért: szenilis nagyapját, aki „misztikus” hite miatt nemrég elhunyt fiának hamvait fokozatosan megeszegeti (feketehumor); ájtatoskodó, de őt folyvást gyalázó nagyanyját, elhunyt nagybátyja (akit mellesleg ő tett el láb alól) özvegyét (akibe pedig szerelmes volt, de az elküldte őt – a galád) és tízéves unokahúgát. Van továbbá egy őt agyonszerető, idegesítő édesanya, és egy halott apa, akinek a szelleme megjelent neki, hogy „megmondja a tutit”, miközben – a tegnapi előadáson legalábbis – ott kéjelgett mögötte egy örömlány angyalka (nem viccelek); mindez persze folyamatos káromkodásokkal, gyalázkodással fűszerezve – ki ne hagyjam, az elején még egy lányt is megerőszakoltak. (Szerepe szerint: „Csajszi”). Talán konzervatív vagyok (manapság így csúfolják az idealistát), de én aztán biztos nem engedtem volna a kislányomat a tízéves Margó szerepét eljátszani – merthogy a színészek, akik épp nem szerepeltek az adott jelenetben, ott ültek a színpad szélén felsorakoztatott székeken, végig láttak-hallottak mindent. Tudom, hogy manapság már nem sokáig lehet egy gyerek gyerek, no de azért mégis…
Sokat gondolkodtam azóta ezen a darabon. Van némi sejtésem arról, hogy milyen üzenetet szándékozott az írója eljuttatni az emberekhez: világfájdalom, az emberi képmutatás kigúnyolása, a legaljasabb ösztöneinek sűrű óceánjába süllyedt ember szenvedésének bemutatása; az értelmetlen lét fájdalma, stb.
Az író, Lőrinczy Attila munkásságának utánanéztem, és a talált információk alapján úgy tűnik, termékeny alkotó; biztos jó tehetsége van az íráshoz; de ez a darab – bocsássák meg a hívei – egyáltalán nem tetszett. A művészet egyik célja a valóság ábrázolása, afféle lenyomat készítése, és nagyon is jól tudom, hogy világunk nem egy habos-babos, rózsaszín cukormázas sütemény. Van benne mocsok, vért izzasztó szenvedés, és annyi ocsmányság, hogy még az ördög is sírva fakadna rajta; de ez szerintem nem ok arra, hogy a művészetet is engedjük átcsapni közönségesbe. Talán csak az az igaz, ami szörnyűséges, siralmas, infernális? Félreértés ne essék, nem a lecsupaszított, alkalmasint állatias megnyilvánulások megmutatása ellen vagyok, egyáltalán nem szeretem az önelégült fennköltséget, de azt azért méltán várhatnám el egy színielőadástól, hogy ne azt érezzem játék közben, hogy szorul a mellkasom, és hogy legszívesebben elmenekülnék a világ végéig. Egy műalkotás lehet őszinte, lehet szigorú kritikája a társadalomnak, lehet gúnyos, profán – de soha nem lehet közönséges. Tudom, hogy én nem vagyok akkora művész, és messze nem értem el olyan eredményeket, hogy ítéletet mondhassak egy már érett alkotó műve felett; könnyen érhet továbbá a mimózalelkűség, éretlenség vádja, hogy valójában csak nem értettem a darab mondanivalóját. Ennek ellenére kitartok a véleményem mellett, és akár százszor, ezerszer is kimondom: nem attól lesz egy írás különleges, hogy tele van undormányos részekkel, és jóformán senki sem érti. (Persze, divatos és díjnyertes még lehet, sőt, valószínű, hogy az lesz!)
3 hozzászólás
Kedves Judit! Gratulálok az írásodhoz azért, hogy bátran elmondod a rosszalló véleményedet. Egyetértek veled. Én is undorodom az olyan alkotásoktól, akár színházi, akár film, próza vagy vers legyen az, amiben hemzsegnek a közönséges, ocsmány kifejezések. Aki szereti nézze, de én sem bírom elviselni.
Szeretettel: Kata
Szia!
Nagyon szomorú dolog, ha a művészetben ma azt tartják jónak, amit itt a cikkben leírtál. Írásod reálisan bemutatja az előadást, és az érzést, amit okozott neked. Sajnos a humoristáknál is megfigyeltem, hogy az a jó poén, ami kellően trágár.
"Egy műalkotás lehet őszinte, lehet szigorú kritikája a társadalomnak, lehet gúnyos, profán – de soha nem lehet közönséges."
Maximálisan egyetértek veled.
Üdv.
Nagyon aktuális gondolatokat pengetsz. Sajnos ma a művészi nagysághoz szinte kötelezően hozzétartozik a trágárság, és gyakran a felfoghatatlanság.
Nekem egy miskolci Szentiván éji álom jut eszembe. Amit ott műveltek, azt sem a nyomdafesték, sem képernyő nem tűri. A baj az, hogy a sznobok tapsolnak, mert ez a trendi. Amíg tapsolnak, addig lesznek ilyen förtelmek. Ami a legrosszabb, hogy ezt művészetnek nevezik. Nagyon jó a cikked, érdemes lenne rá, hogy többen olvassák.