„Mindig” tudtam egy bizonyos Graciánról, aki okos, és kevésbé okos dolgokat mondott, ami persze mindenki mással előfordul; gondolatban be is soroltam a légiónyi szerző közé, akik a Római Birodalom fény- vagy árnykorában éltek. Csak nemrégen ért utol a felismerés, hogy alaposan elszámoltam magam. Baltasar Gracián y Morales (1601-1658) spanyol jezsuita volt, az engedetlenek fajtájából. Érdekes kérdés, miért marad szerzetes az, aki feltétlenül a maga útját akarja járni, és magasról tesz a feletteseire. Kíváncsian lapoztam át Gracián életrajzát, amelyben még több volt a kérdés, és még kevesebb a válasz. Ez meg az történt, ekkor meg akkor, nem tartozik ránk, hogy miért.
Persze tudom a standard választ: a szerzetes kényelmesen él, tiszteletteljes laikusok szolgálják, tetszés szerint használhatja a kolostor könyvtárát, mosónőit és egyéb javait, de valahogy nem tudom elhinni, hogy mindenkit a kényelmes élet vonzott a klauzúra falai közé; ugyanekkor ennek a kényelmes életnek nem volt annyi csábereje, hogy a szerzetes betartson néhány, nagyon is formális szabályt, amely pedig nem is került volna túlzott fáradságba. Hiszen csak a látszatról volt szó! A graciáni jelenség, mindent kockára tenni, eldobni a szinte semmiért, továbbra is magyarázat nélkül marad.
Lehetséges, hogy amikor jól fut a szekér, egy ponton úgy érezzük, most már mindent szabad? Vagy csak a kisördög, aki nem kedveli az állóvizet?
Szegény kisördög, annyi mindent írtunk már a számlájára, hogy nem csodálom, ha visszavonult, átengedte a terepet a pszichológusoknak és a pszichiátereknek.
Gracián kényszer vagy konfliktus nélkül tette le a fogadalmakat, aztán némi hírnévre tett szert, mint prédikátor – igen, ő volt az, aki levelezésbe bocsátkozott a pokol fejedelmeivel, és a szószékről olvasta fel a válaszlevelet. Ezt még elnézték a felettesei, mondván, fiatal még, majd kinövi. Ezért-e, vagy másért, de a pulpitust egyre gyakrabban váltotta fel az írópulttal – magam is elismerem, hogy sokkal kellemesebb írni, mint szónokolni. A papír olyan türelmes. Össze is írt egy fél könyvtárra valót, kizárólag a mások hibáiról. Mondjuk, Macchiavellit nem nehéz elítélni, „katolikus Ferdinánd király” idealizált képét is meg lehet rajzolni úgy, hogy felsoroljuk azt a tengernyi helytelen dolgot, amit nem ő, hanem mások csináltak. Egy irodalommal és esztétikával foglalkozó esszé tartalma mi más lehetne, mint a kritika, sőt a kritika kritikája? Udvari embere (nálunk Faludi Ferenc fordítgatta ezt a zord spanyolt) burkolt kritikája mindazoknak, akik nem tartoznak a kiváltságos kevesekhez, tömören, akik nem hallgatják el a szándékaikat, nem vonulnak vissza a titokzatosság megközelíthetetlen elefántcsonttornyába vagy felhőkakukkvárába, és egyáltalán megengedik maguknak azt a luxust, hogy természetesen viselkedjenek.
Ezek a könyvek mind álnéven jelentek meg, a titokzatosság jegyében, de ez valahogy elkerülte a rendfőnök figyelmét. De mint az várható volt, a sok kritizálás után Gracián megírta A kritikus-t, amelyben teljesen szabadjára engedte a bírálási szenvedélyét.
A kritikus műfaja allegorikus regény. Critilo ide-oda utazgat a világban, és Szent Ilona szigetén találkozik Andrenióval, a vademberrel, akit a jó sorsa eddig megkímélt attól, hogy megismerje a civilizációt. Andrenio persze csak egy a vademberek hosszú sorában, akik mind a szerzők szócsövei. Először a spanyol udvarba utazik a két főszereplő, ahol körülbelül mindenben csalódnak, nyilván egyszer sem azért, mert túl magasak, vagy pláne irreálisak voltak az elvárásaik. Innen Aragóniába, Gracián szűkebb pátriájába mennek, ahol, minő meglepetés, szintén nem mindenki felel meg a graciáni életeszménynek. Ezután Franciaország következik, ahol kizárólag ostobák és elmebajosok élnek; Rómáan tudósokkal találkoznak, akik mindent feltalálnak, amit nem érdemes. Az utolsó állomás a halhatatlanok szigete, túl az Óperencián és az üveghegyen.
Ezt már csakugyan nem lehetett elviselni. Graciánt megszidták, kidobták a kolostorából, nem engedélyezték, hogy egy másik rendbe lépjen, stb. A szerző ekkor már sokat betegeskedett, és a 3. kötet megjelenését alig egy évvel élte túl.
A vadember különösen vadakat mond, például ezt: „Jobb bolondnak lenni az egész világgal, mint bölcsnek egyedül.” Vagy: „Mindenkit annyira tisztelj, amennyi tiszteletet elvársz magadnak.”
Nem hiszem, hogy rendkívül bölcs lennék, de szívesen vagyok egyedül, és a tisztelet nem hiányzik, akkor én ki vagyok, vadember vagy Critilo?