Hubay Miklós naplója Az ember tragédiájáról
Az Ünnepi Könyvhétre jelent meg Hubay Miklósnak az Aztán mivégre az egész teremtés
címû könyve. A szerzõ Az ember tragédiája témájára évtizedek alatt összegyûjtött
jegyzeteit adta közre, melyek „páratlanul eredeti és megrázó interpretációi” a madáchi
mûnek.
Hubay Miklós drámaíróval Fazekas István költõ beszélget.
– „Aztán mivégre az egész teremtés?” Ez a provokatív, bûn-terhes kérdés hangzik el
Lucifer szájából Madách mûvében, már rögtön a Tragédia elején. Az ünnepi könyvhétre
megjelent naplójának, Madách mûvét interpretáló jegyzeteinek, miért ezt a fõcímet választotta
Miklós bácsi?
– Azért, mert a kérdés drámai. Mondhatnám, ez a legátfogóbb kérdés, ami elhangozhat
egy drámában. Filozófiai, de nem csak filozófiai, hanem biológiai, fizikai, csillagászati
és matematikai kérdések és válaszok sokasága fogalmazódik meg ebben a mûben.
Ez a nagyon kiterjedt, nagyon kimért, nagyon sok gonddal és számítással elkészült világmindenség,
a csillagoknak az a mozgása, amelyhez valóban minden igazodhat, az élõlények
magánéletének kisebb-nagyobb belsõ biztosítéka a szervezet hormonháztartásában,
a szaporodás csodája, valamint az, hogy a legkülönbözõbb tulajdonságok évezredeken át
öröklõdjenek, hogy a katicabogárnak hét petty legyen a hátán, és nem hat és nem nyolc –
nos, mindez feltételezi a teremtést, a magasabb szellemi alkotás csodáját, miként már az a
megszokott tény is, hogy örökölhetem a nagyapám zenei tehetségét, köszvényét, vagy alkoholizmusát.
Mindez, valóban egy isteni gondolatot és gondot feltételezõ értelemnek a
mûve. Miért van a világ és miért nem a semmi maradt meg a helyén? Ennek a határain túl
tudunk-e gondolkozni? Mi van a határainkon túl? A békesség? Vagy a végtelenség?
Ahogy József Attila mondja: a véges végtelen? Vagy, ahogyan Ady feltételezi, ez már a
sokadik világ, amely létrejött? Érezzük, hogy fenyeget ennek az egész világnak a vége,
ám hogy utána mi lesz, talányos. Mindezen gondolatok birtokában papír fölé hajol Nógrádban
egy nemesúr, és olyan drámai szituációt ragad meg, hogy nincs a világnak az a
színpadi szerzõje, még Shakespeare-t is beleértve, aki ne nyalhatná meg mind a tíz ujját, a
zseniális ötlettõl: az elsõ ember legyen a drámai hõs, az utolsó emberig tartó felelõsséggel.
Akinek döntésén múlik az egész emberiség jövõje: ha akarja, lesz emberiség, ha nem
akarja, akkor nem lesz. A legelsõ filozófiai kérdés, mely a mûben elhangzik, – aztán mivégre
az egész teremtés? – a végén pedig Ádámban megfogalmazódik a pesszimista válasz:
elõttem a szikla, alattam a mély…és itt vége is lehetne az emberi lét küzdelmének.
Ez az egész dramaturgiailag harmonikusan felépített alkotás a lényegnél ragadja meg a
mindenséget teremtõnek a teremtett mindenséghez való viszonyát. És ezt a viszonyt teszi
kérdésessé Lucifer provokatív mondata. A címhez egyébként szoroson kapcsolódik az alcím
is: jegyzetek az Úr – tehát a Teremtõ- és Madách mûveinek margójára. Két mûrõl van
szó tehát, és ezek a jegyzetek egy élet hordalékának tekinthetõk. Elég régrõl van az elsõ
jegyzet, több mint hetven éves, a legutolsó mondat a nyomdába adáskor készült.
– Az egyik jegyzetben azt tetszik írni, hogy Madáchot olybá vehetjük, mintha a teremtés
végsõ menetében Isten munkatársa lett volna. Õ az, aki a genezis hat napjához hozzátoldott
még egy éjszakát, s azon az éjszakán álmodja Ádám a világtörténelemrõl való látomását.
– Szinte tökéletesnek látszó összjáték alakul ki a világmindenségben, melynek mi is
részesei vagyunk a mi apró, de a szerves egészbe szorosan illeszkedõ csodáinkkal. Egy
ilyen csoda Madách mûve is.
És mindezekben ott dolgozik egy paradoxon: az emberi élet végessége. Ez egy olyan
kérdõjelet tesz minden mögé, hogy mindenkiben, aki tudomásul veszi a saját halandóságát,
abban felmerül a kérdés: akkor az élet mire való, hiszen úgyis meghalunk. Nem mellékes
belemagyarázás ez a Tragédiába, hiszen Ádám is erre utal akkor, amikor újból
szemben áll a Teremtõjével. Ezt mondja: „Csak az a vég! – csak azt tudnám feledni!” Erre
jön az a bizonyos zárómondat, amit soha nem tudunk igazán elfogadni teljes értékû válasznak.
Mert valójában nem is az. A dráma legutolsó mondatának a nehezen elfogadhatóságát
szinte minden rendezõ és minden kommentátor érzi, ezért hol elhagyják, hol hozzátesznek
valamit, mint hogyha a befejezésben nem lenne valami kielégítõ. Ádámnak az
utolsó kijelentése, úgy elevenbe vágott, hogy szellemi érvényével szinte túlmutat az isteni
válaszon. „Csak az a vég! – csak azt tudnám feledni!” Nem tudom hány ezer, vagy
tízezer vagy százezer éve minden egyes teremtett meghal, és mégse tudunk évmilliók óta
mit kezdeni ezzel a ténnyel, amely megdöbbent, felháborít, sokszor az elfogadhatatlanság
mozzanatait sejteti: meghalt? , vagy mégse? A személyes halál mindig meglepõ, mindig
szíven ütõ, éppen ezért az elfogadhatatlanság, a visszautasítás ott van minden halálban.
Jelenleg talán nyolc-tízmilliárd ember él a földön, és a halál mindegyikünkel meg
fog történni. Akik eddig éltek, az összes generáció, az a néhány milliárd ember, amitõl
félt, amitõl tartott, amivel számolt, vagy amire talán vágyott, az mindegyiknél bekövetkezett.
Ahogy Radnóti mondja: az ember átesik a halálon. És az ember mindig egyedül, csak
egyedül esik át a halálon. A halálon átesés ténye azonban, a nem tudom hány százmilliárdos
ismétlõdés ellenére sem teljesen elfogadható. Itt van tehát a kérdés lényege, hogy mivégre
az egész teremtés. Ez nem egyszerûen egy filozófiai kérdés, hanem a halál felé menetelõ
menthetetlen embernek a megtorpanása – talán a felrévedése.
– Valóban nem egy filozófiai kérdésrõl van itt szó, hanem sokkal nyugtalanítóbb ez a
kérdés a filozófiai csodálkozásoknál.
– Az ebben a kérdésben meglévõ nyugtalanító méreg minden élõben jelen van, pontosabban
az értelmének nagyságával egyenesen arányosan van jelen mindenkiben.
– Igen. Van még egy dolog, ami ennél a kérdésnél engem ugyanígy nyugtalanít, mint a
halál el nem fogadhatósága. Még pedig az, hogy ha a teremtett lényben eleve megvan a
bûnre való hajlam, akkor minek a teremtés? A csábítót mindig a kígyóban látjuk, pedig
ennél fontosabb az a tény, hogy Éva az, aki elcsábul. Tehát a hajlam eleve ott van az aszszonyban,
és mivel a férfi is elcsábítható volt Éva által, így a férfiben is. Talán ezért van
az, hogy Ádám minden jelenetben egy kicsit lázadó, vagy forradalmár. Mintha ez a morális
nyugtalanság az eredendõ bûnre lenne visszavezethetõ, s mintha Ádám a lázadásai során
a Teremtõje ellen is lázadna.
– A morális kérdések természetesen jelen vannak. Valóban Ádám lázadásait ez is indokolhatja.
De mint drámaíró, aki kényes a dramaturgiára is, csak azt tudom kijelenteni, és
éppen azon a jogon, hogy egyszer majd én is itt hagyom ezt a világot: fütyülök a bûnre.
Valami svindli ez az egész. Bûnös vagy, mert almát ettél, mert megvolt tiltva, jön a kardos
angyal, majd örökké fogsz égni… – valami csavarja az orromat! Nem tudom ezt drámaíróként
elfogadni, és nem is fogom elfogadni. Persze egy drámaíró amilyen becsvágyó és
szemérmetlen, mindig magáról beszél. Az egyik drámámban, amelyhez az ötletet a debreceni
csodaszínész, Soós Imre adta, a címe Tüzet viszek volt, elhangzik egy kérdés, hogy
van-e bûn? Az idegorvosnõ, a következõt feleli: amikor elköveted, nincs; amikor majd
bûnhõdsz érte, akkor volt. Kísér bennünket a muszáj-moralitás: ezért nézzük folyton
hogy ki lopott ezüst kanalat, ki az aki feljelentette a kedves szüleit, ki az aki lopott az állami
vagyonból. Ez élteti a társadalmat. És hiába: engem is. Madách nagyon lucidus elmével
közeledik ehhez. Hadd idézzek belõle az Isten és a bûn, valamint a bûnhõdés kérdése
kapcsán. Éva mondja a következõket: „Ha még a bûn szintén tervében áll, mint a vihar
verõfényes napok közt, ki mondja azt vétkesebbnek, mert zajong, mint azt, mivel éltetve
melegít?” Lucifer is tudja, hogy bûn és erény kérdése nem ilyen egyszerû, ezért egy legyintéssel
elhárítja ezt az egész gondolatmenetet, mert azt mondja erre: „Lám, megjelent
az elsõ bölcselõ! Nagy sor jövend utánad, szép húgom, mely milljó úton ezt vitatja újra; a
tébolydába téved sok közülök, sok visszaretten, révbe egy sem ér.”
– Azt hiszem, elérkezett az a pillanat, amikor meg kell említenem azt, hogy Miklós
bácsi azt írja a könyvében, hogy az utolsó mondatnál Jézus jelenik meg a színen. Talán a
megváltás mégiscsak válasz Lucifer kérdésére, és válasz Ádámnak is.
– Köszönöm, hogy ezt észrevetted. Örülök, hogy a kérdésed erre rátalált. Ha a dráma
már bemelegedett a cselekmény bonyolódásába, akkor a közönségnek érzékelnie, éreznie
kell benne a logikát. Ha jól mûködnek az összefüggések, akkor egy idõ múlva nem
csak a drámaíró írja a drámát, hanem végül a dráma írja saját magát, a katarzis szinte saját
magától gyullad ki. Ezért olyan fontos a színpadi mû befejezésében a meglepetés, amelynek
abszolút evidenciával kell hatnia . Madáchnál az utolsó zárójelenet a drámai csattanó.
Jézus emlegetése itt a finálé reflektorfényében váratlanul megtörténik, amikor az áldott
állapotban lévõ Éva Luciferrel vitázik. Lucifer ezt mondja: „Fiad Édenben is bûnben fogamzott.
Az hoz földedre minden bûnt és nyomort.” És erre Éva egy tigrisanya teljes szikrázó
indulatával válaszolja: „Ha úgy akarja Isten, majd fogamzik más a nyomorban, aki
eltörûli, testvériséget hozván a világra.” Ez világos utalás Jézusra.
– Mária elõképe is megjelenik tehát Évában.
– Igen. Az anyaság mindig szívesen azonosítja magát Máriával. A Mária-kultusz alapja
egy nagy asszony-szolidaritás. Egy kevéssé becsült magyar költõ, de igaz költõ, Mécs
László írja egyik versében: „Amikor születtem, nem jeleztek nagyot, messiás mutatót,
különös csillagot. Csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok. A többiek láttak egy síró
porontyot, de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot, mintha babusgatná a szép napkorongot.”
Tehát egy csillag születik minden gyermekkel, talán betlehemi csillag. Madáchnál
különben másutt is elhangzik a kérdés, hogy nem Messiás-e minden újszülött? Tehát ráfut
a cselekmény a tragédiában Jézusra. Így mertem gondolni arra, hogy ha már emlegetik, a
színpadon is neki kell megjelennie Isten nevében.
– Amikor a dráma elsõ mondatát tetszik vizsgálni, gyönyörû okfejtéssel bomlik ki az,
hogy miért nem kezdhette más mondattal Madách ezt a darabot. „Dicsõség a magasban
Istenünknek, dicsérje õt a föld és a nagy ég.” – írja Madách, és az embernek óhatatlanul
is eszébe jut az evangélium, Jézus születése, hiszen a Szentírásban majdnem ezekkel a
szavakkal köszöntik a pásztorok a Teremtõt Jézus születésekor. A Tragédia elsõ mondata
is Jézust idézi, pontosabban arra utal, hogy Jézusnak meg kell születnie, ezért még inkább
logikusnak tûnik az, hogy a Tragédia utolsó mondata a Megváltóé lehet.
– Ha én rendezném Az ember tragédiáját, akkor a Názáretbõl jött fiú jönne be, és simítaná
meg Ádám homlokát, esetleg mellé térdelne, és úgy suttogná a fülébe: „Mondottam
ember,: küzdj és bízva bízzál!”
– Min tetszik most dolgozni?
– Úgy látszik, letagadhatatlanul alkalmi drámaíró leszek. Száz éve született egy magyar
költõ, Vas István, most róla szeretnék drámát írni. Ezen a centenáriumon nem egy
magyar intézmény tiszteleghetne elõtte. Irodalmi egyesületek, nagy kiadók… De megemlékezhetne
róla még a fõváros is, hiszen senki olyan szépen, olyan szeretetteljesen, nem
írt a romba dõlt, lebombázott Budapestrõl, mint a rejtõzködésébõl elõjövõ Vas István. Milyen
drámai pillanatok voltak mögötte!1944-ben, egy nappal azelõtt, hogy a sárga csillagot
fel kellett tûzni, felment hozzá barátja, Radnóti Miklós: „Én holnaptól kezdve nem
megyek ki a házból, mert ezzel a sárga folttal nem járkálok az utcán. Gyere, kísérj el engem,
búcsúzzunk el Budapesttõl, hiszen nem fogom látni többet.” És akkor végig sétáltak
a Duna-parton, a Margit hídtól az Erzsébet- hídig. Ott felmentek Sík Sándorhoz a piarista
házba. Õ is a reverendáján varrogatott holnapra…
Bennem most ebben a pillanatban egy olyan dráma terve mozgolódik, amelynek hõsnõje
Nagy Etel, Vas István elsõ felesége. Kassák nevelt lánya volt, az angyalföldi fiataloknak
táncolt Bartók, Bach zenéjére elragadóan és eredetien, azt mondják, Füst Milán
magán kívül ünnepelte õt. Amikor agytumort kapott, tovább táncolt, nem egyszer ritmusát
veszítve, és így még szívbemarkolóbban szólt az új, háborúra készülõ korról. A második
világháború kitörése napjaiban halt meg, a rádió közvetítette Varsó bombázását,
amelynek operájában fel kellett volna lépnie…
– Mi teremti ebben a készülõ mûben a drámai helyzetet?
– Számomra az, hogy egy új drámával szeretnék elégtételt adni egy mostanában megcsonkított
formában játszott darabomnak – pontosabban: a darab mondanivalójának a
magyar költészetrõl.
Egy csillagos órán – mondjuk így – Vas Istvánnal együtt elkezdtem írni egy színdarabot
a magyar költõkrõl. Arról, hogy a magyar költõk hogyan vészelték át a második világháborút.
Ez a darab, minden más darabom közül a legsikeresebbnek tekinthetõ, 29, vagy
talán 30 felújítása is volt. Egy szerelem három éjszakája. Van ebben a darabban egy kis virágárus
lány, aki az elején egy kosár virágot hoz egy budai villába, ahol találkozik a Költõvel,
és kap tõle egy kötet verset. A darab végén a villa romjai közé visszatér, és azt
mondja, hogy õ látta a költõt és a feleségét, úgy rémlett neki a villamosból. Halottakról
beszél, s szavai lényege az, hogy van feltámadás. Ezt a kis virágárus lányt a darabomból
mostanában a rendezõ majdnem mindig kihúzza. Ez a kis kültelki leányka hordozza a
színdarab legbensõbb mondanivalóját. Ahogy az inge alatt rejti-melengeti a Költõ verseskötetét,
ahogy hirdeti a halott költõ halhatatlanságát. „Nem krizantém, rózsa, rózsa,
rózsa! Szerelem virága záporozza ismeretlen árva sírjukat…” Ezt a kis virágáruslányt a
közönség is szívébe zárta. A magyar költészet iránti szerelem testesül meg benne. Kár
volna kivetni szívünkbõl ezt a szerelmet.
– Ehhez adjon az Isten Miklós bácsinak jó erõt és jó egészséget. Köszönöm szépen a
beszélgetést.
– Én is köszönöm.