A milleneumi Amerika a költőnők eldorádója volt; bizonyos szempontból az ma is. A szépnemhez tartozó széplelkek egész serege találta meg az élete értelmét abban, hogy az írást feltétlenül abba kell hagyni a sor vége előtt, és abba a rövid sorba zsúfolni bele mindent, amit poétikusnak tart a közmegegyezés. Főleg az ég magányos éjszakai vándorát, a csillagokat, az illatos és fűszeres zefíreket, rózsákat és csalogányokat érte ez a megtiszteltetés, megspékelve némely ájtatos frázisokkal. Hogy ez a műfaj még mindig nem ment ki egészen a divatból, azt mindenki láthatja, aki csak egy futó pillantást vet a mai amatőr irodalmi fórumokra.
Annyi ott a mézes édesség, meg a hit-remény-szeretet, hogy ezek a régi amerikai poétriák is megnyalhatnák mind a tíz (tintás) ujjukat a gyönyörűségtől.
A poétai szépségek egyik mestere volt Anna Christina Albers (1866-1948).
Életéről a szokásosnál nem lehet többet elmondani, rajongott a költészetért, és összeírt egy fél könyvtárra valót. Megtehette, mert soha nem ment férjhez, és nem nyomasztották a házi gondok.
1900-ban következett be a nagy fordulat, amikor meghallgatta Szvámi Vivekananda egyik előadását San Franciscóban. Vivekananda Bengálból érkezett, és az 1893-as chicagói világkiállítás alkalmából megrendezett Vallások Parlamentjén rohammal vette be Amerikát. Volt olyan idő, amikor mindenki róla beszélt, és egyetlen újság sem mulasztotta el megjegyezni, hogy feltűnően jóképű, festői lepleket és turbánt visel, a hangja olyan, mint a harangzúgás, és ki hinné, de jól tud angolul. Filozófiáját Advaita Védántának nevezte, és a jobbára gazdag, idős hölgyekből álló közönség elragadtatással hallgatta, hgy mindenki isten, még a kutyák is; a négerekről nem esett szó. Csupán meditálnunk kell, és akkor megvalósíthatjuk azt a sok-sok nagyszerű dolgot, ami mindig is valóság volt, de sajnos a nyugati ember, a maga nagy materializmusában – nem folytatom, mert a guruk ugyanezt nyúzzák ma is. A nyugati ember mindig csúnya és gonosz, a keleti átszellemült és megvilágosult. De persze ha eleget meditálunk, akkor ez is megváltozik.
Christina is beállt a rajongók közé, és hódoló költeményt írt a mesterhez. A hódolat Vivekanandának először 1902. július 10-én jelent meg az Indian Mirror-ban, aztán a Brahmavádin c. folyóiratban, majd a Prabuddha Bharatában többször is (utoljára 1938. augusztus). „Ez a nemes mű örökké élni fog, jósolta Christina, a nemzet könnyei mossák ezt az emlékművet, és szentély lesz a jövőben.”
Még több szépség a Hódolatból:
Mahátma, mesterműved mindörökké élni fog,
És mindörökre tart csodálatod,
A hajnal suttogásait te hoztad el,
Hullámverést, mi partokat ölel.
Hangod zenél, miként a gyors hegyi patak,
Az édességből mégis egy darab,
Mint zúgó vízesés az erdőmélyeken,
Barlangmoraj a déli tengeren.
Szavad viharzik túl a szent eónokon,
Ezüstös csengettyűkkel az rokon,
Dalos madár szavával versenyez örök,
Viharral, mely a mennyből mennydörög.
De itt vagy most is, mint a nagy-nagy szeretet,
Velünk lebeg a nyájas szellemed,
Az éjvilágban bátorságot ad kivált,
S a fönti, boldog szférákból megáld.
Mondanom sem kell, hogy a valódi filozófus mélyen megveti a személyi kultuszt, a hajnal suttogásairól és az ezüstös csengettyűkről nem is beszélve.
Nem sokkal ezután a költőnő egy másik guruba szerelmesedett bele. Rajongásának új tárgya a szintén bengáli Baba Premánanda Bharati volt, aki a vaisnava bhaktit hirdette. A bhakti és a Védánta egyetlen közös vonása, hogy mindkettő Indiából érkezett nyugatra, de Christina valószínűleg észre sem vette a különbséget. Talán mégis Baba Premánanda gyakorolta a nagyobb hatást, mert 1907-ben Christina, más lelkes hívekkel együtt, elkísérte őt Indiába. Egyik verses kötetében (Pálmák és templomi harangok) Indiát nevezte a hazájának, és még éveken át Kalkuttában jelentek meg a könyvei.
A pontos listát nehéz összeállítani, mert a hálátlan utókor nem becsüli eléggé ezeket a gyöngyszemeket, de a legfontosabbak a következők:
Pálmák és templomi harangok (1915)
A Himálaja suttogásai (1923)
Nur Dzsehán, és más drámai költemények (1923)
Hindusztán régi meséi (1927)
Jógamájá és más drámai költemények (1927)
Szítá-Rám (1941), a Válmiki-Rámájana alapján
Buddhista mesék gyerekeknek (1948)
Buddha (utoljára 2011-ben)
Cikkek a Prabuddha Bharatában, az India fényében, és más indiai újságkban
Részlet a Buddha 8. énekéből (A megvilágosulás):
Most jött el, ím, a döntő pillanat,
A Sákják bölcsét látja hold s a nap.
Leült; a Bo-fa hűvös árnyat ad.
Virágok nyílnak rajta, rengeteg,
A fürtök terhe rózsaszín remeg…
De Mára jő, vad népe éjjelén,
A féktelen düh szárnyaló szelén,
S a gyűlöletnek nyit zsilipkaput.
Az átok és pokol, hol bősz tűz ég,
Nem győzik le ég és föld hercegét…
És tízszeres dühében szól konok:
„Sziddhártha! Nincs meg öt ajándokod.
Az én tanúm e rettentő sereg,
Van-é, te Sákja, ki tanúd lehet?”
Sok milljom hang rivall a föld alól,
Így zúg, s dörög a hang, a föld ha szól:
„Te bátor Sákja, mi vagyunk tanúd.”
Végül egy rövid leírás, az agrai Tadzs Mahálról:
Agra és Oudh síkjain, hol a Jamuná küldi sárga vizeit a tenger felé, ott áll a csodálatos szépségű épület, egy márvány-álom, havas fehér pompájában olyan felséges, mintha a mennyek nyitották volna meg a kapuikat, és leejtették volna az egyik palotájukat a földre. Páratlan tervezés, mestermű ez a világ csodája, dacol mindennel, amit a művészet valaha létrehozott, az egész földön nem találni hozzá hasonlót. Van egy régi mondás: „A mogulok úgy terveztek, mint a titánok, és úgy végeztek, mint az ékszerészek,” és megérti e mondás igazát, aki látta ezeket a finom márvány faragásokat, a kövekből kirakott mintákat.
A szépség e palotája hódolat a halottaknak – egy mauzóleum. A márvány kupola alatt alussza utolsó hosszú álmát a gyönyörű Mumtáz-i-Mahál – a palota fölmagasztaltja – Sah Dzsehán, India egyik leghíresebb uralkodójának felesége, a mogul dinasztiából. És mellette nyugszik, sok évvel később odahelyezve, maga a hatalmas császár, a viszályok és háborúk után, megszabadulva „az élet görcsös lázától,” – halálában is közel ahhoz, akit a földön úgy szeretett.
A legenda szerint a királynő az anyaság próbatétele elé nézett, és meghallotta a gyerek sírását, a szíve alatt. Ó jaj, nem tart sokáig a világ azoknak, akik a még meg sem született gyereket sírni hallják – lélekharang ez a fiatal anyáért. A királynő ismerte a jelet, ezért a szobájába kérette az urát. Gyengéden tájékoztatta a halál előjeléről, és arra kérte, viselje férfias bátorsággal a sorsot, amely elkerülhetetlen.
„Sok év adatott nekem, uram, amit melletted tölthettem,” folytatta, „a fogság és a bánat évei – a megbecsülés és a királyi hatalom évei. Távozzon hát békében a lelkem, mert a Mindenható most királyságot adott neked. De mielőtt ütne az óra, amikor a világ megtudja, hogy nem vagyok többé, arra kérlek, férjem, teljesítsd két kívánságomat. Ne végy más asszonyt királynődnek, hogy a tőle született gyerekek el ne vitassák a fiúk és lányok jogait, akiket én szültem neked. És helyezd el a királynődet olyan síremlékben, amelynek szépsége felülmúl minden mást, amit a világ eddig ismert.” A királyt mélyen megrendítették ezek a szavak, szólni sem tudott, könnyek szöktek a szemébe, majd csendesen megtette az ígéretet.
Az idő igazolta a jóslatot, és amikor a gyereket az anyja karjaiba tették, a királynő kilehelte a lelkét, kihunyt a fény, amely már annyi éve beragyogta a férje életét – örökre. A király nem szegte meg a szavát. Sem a szívében, sem a trónon nem foglalta el senki Ardzsamand, a gyönyörű helyét. De zaklatott volt, mert milyen legyen a síremlék, amely méltó a királynőhöz, akinél szebb nem volt a földön? És akkor, íme, álmában megnyílt előtte az ég, és megmutatta neki a palotát. Sokáig kereste a mestert, aki megrajzolhatta a terveket, de végül megtalálta őt is.
18 hosszú éven át dolgoztak az emberek, hogy megépítsék a művészet e templomát -és ma, több, mint két és fél évszázaddal az elkészülte után, a mauzóleum olyan tökéletes és ragyogó a maga márvány pompájában, mintha csak tegnap épült volna. A király elhatározta, hogy fekete márványból épít magának síremléket, éppen olyan szépet, mint az első, és ezeket ezüst híd fogja összekötni. De gyenge az ember akarata, a végzet erős kezével szemben. Sah Dzsehán annak a várnak lett a foglya, amelyet maga épített, a fia börtönözte be – az anya fia, akiért a síremléket állíttatta. Ó jaj, túl gyakran ez a királyok sorsa.
A Tadzs egy emelvényen áll, a legtisztább dzsaipuri márványból épült, mindegyik sarkán felséges minaret tör az ég felé. A kupola páratlan, légies bája, az egész épület tökéletes szimmetriája nagy hatást gyakorol a bámuló szemlélőre, és a márvány is megőrizte az eredeti tisztaságát, a frissen hullott hó pompájában ragyog, amikor a nap ráveti a sugarait.
Csendben lépünk be a szentélybe. „Itt ér véget az építész, és az ékszerész itt kezdődik.” Ritka szépségű, finoman faragott márványrácsok díszítik az épület belsejét. A falakon, a mennyezeten, a padlón, és mindenek felett a méltóságteljes szarkofágokon – mindenütt – finoman árnyalt kövekkel, kecses vonalakban rakták ki a márványt. Egye kisebb és kisebb lesz a minta, a tetőhöz közeledve, míg végül alig látható. Ez szimbolizálja az élet elmúlását, az átlépést az örökkévalóságba. És a falakra perzsa betűkkel vésték a verses dicséretét annak, aki e kő alatt alszik – ezt maga a király írta, hogy halhatatlanná tegye az erényeit és a szépségét.
„Allah,” kiáltja a vezető, a muszlimok tiszteletreméltó követője, lengő szakálla fehér, mint maga a Tadzs. „Al-la-h,” tér vissza az ekhó a kupoláról, legalább öt percig töretlenül. Csodálatos ez a hang, és csodálatos a csend is ezen a helyen. Úgy hallottam, az ebben a szentélyben elmondott ima nem marad teljesületlenül.
Szép park veszi körül a mauzóleumt, amelyhez két márványút vezet a kolosszális kaputól, köztük kristálytiszta vizű patak. Olyan az egész, mint egy álom, látomás nem ebből a világból, és béke uralkodik a szép Mumtáz-i-Mahál – a palota fölmagasztaltja – álomkastélya felett.
1 hozzászólás
…csak belekezdtem ebbe is…
de folytatni fogom!
Elismerésem:sailor