Amint azt régen olyan szépen mondták, „érett megfontolás után” döntöttem el, hogy nem fordítom le a címet. Sok hallgatónk tudja vagy sejti, hogy ezek angol szavak; a legcsekélyebb probléma sem lehet a cloud szóval, ami felhőt, illetve az of-al, ami birtokviszonyt jelent. Az unknowing azonban nagyon ravasz szóalkotás vagy választás, amiben sok minden benne van. Persze ott van a nem ismerés, nem tudás, tudatlanság vagy tudattalanság, de ezeket mind sokkal egyértelműbben ki lehet fejezni más szavakkal. Az un- előtag valami negatívumot fejez ki, pl. az unknown szó egyszerűen annyit jelent, nem ismeretes, de már pl. az undo-t nem akkor használjuk, amikor nem csinálunk meg valamit, hanem amikor visszacsináljuk, pl. kibontjuk azt, amit összekötöztek. A Cloud of Unknowing, ez a 14. századi misztikus angol írás nem azt tanítja, hogy ne tudjunk valamilyen felhőről; inkább azt, hogy csináljuk vissza, amit egyszer már tudtunk, ne akarjuk tudni, felejtsük el.
Elnézést, hogy megszakítom a nyelvészeti fejtegetéseidet, mondjuk, hogy A felejtés felhője, és térjünk rá gyorsan arra, mi a csudát és minek kell elfelejteni.
Látod, ezért is jobb, ha nem fordítjuk le. Még valaki azt gondolja, hogy itt nincs is probléma, aztán nem is akarja megoldani.
Mi azonban gondoskodunk arról, hogy ne oldjuk meg a problémákat, vagy legalább ne teljesen, hiszen „ebből élünk.” Persze csak átvitt értelemben, mert különben felkopna az állunk. Most azonban menjünk a jól bevált csapáson, kezdjük a száraz tényekkel. Annyi már kiderült, hogy misztikus értekezés a 14. századból, de ki írta?
Nem tudjuk.
Jól kezdődik.
Nem vagyunk egészen légüres térben; elég sokat tudunk a szerzőről, ha eddig sikerült is inkognitóban maradnia. A 14. században élt, közép-angol nyelven írt, Midlands északkeleti részében.
Középfölde?
A rejtély nem tolkieni méretű. Szerzetes volt, talán egy karthausi kolostorban, művelt ember a maga választotta szakterületen. Ismerte a kortársai, a hampdeni Richard Rolle, Walter Hilton és norwichi Julian munkásságát. Hilton baráti köréhez tartozott, vagy talán ő volt Hilton. Egyébként a grafománok népes családjának tagja, ami nagyon rokonszenves vonás. Misztikus értekezéseket, költői leveleket írt, latin prédikációkat fordított, pl. Bernard de Clairvaux munkáit. Az élete csak látszólag lehetett eseménytelen, irodalmi és önfelfedezések szüntelen lázában. Az önfelfedezés már önmagában is merész vállalkozás, hát még ha le is akarjuk írni, legalább megközelítő pontossággal.
Szerencsére már elég sokan jártak előttünk, sőt annyi út van a vadon erdőben és a kietlen pusztaságban, hogy ugyancsak ügyelni kell, nehogy állandóan a járt úton maradjunk.
Ez a probléma még nem volt ilyen általános a 14. században, pl. más megítélés alá esett az, amit ma plágiumnak nevezünk. De a mi szerzetesünknek volt egy irodalmi vezércsillaga, mégpedig egy Dionysius, magyarul Dienes vagy Dénes nevű úr, akit Lukács éppen csak megemlít az Apostolok cselekedetei-ben (17:34): „Némely férfiak azonban csatlakozván ő hozzá (mármint Pálhoz), hivének; ezek között az areopágita Dienes, egy Damaris nevű asszony és mások ő velök.” A nevezetes megtérések Athénben estek „az Areopágus közepette,” (Ap. Csel. 17:22), amikor is Pál azért dicsérte a görögöket, mert oltárt állítottak az ismeretlen Istennek; ez azonban lehetett egyszerűen szónoki fogás is. Pálnak jól jött, előadta, hogy ő éppen erről az ismeretlen Istenről akar tanítani; meg is térítette az areopágita Dienest, ami nyilván nagy dolog volt, mert areopágita valamiféle bírót vagy törvényhozót jelent, a társadalom úgynevezett köztiszteletben álló tagját, akinek bizonyára mérvadó a véleménye. Részletkérdés, hogy a testület nem az Areopágus közepette ülésezett, hanem az Areopágus hegyen.
És ez a Dienes lett a mi szerzetesünk irodalmi vezércsillaga, akiről pontosan annyit tudunk, amennyit az előbb elmondtál: Pál idejében élt Athénben, már ha egyáltalán élt Pál, és hiteles az, amit Lukács vagy a neve alatt valaki leírt.
Természetesen nem, mert ha élt is a derék areopágita, nem írt semmit, vagy ha írt is, abból nem maradt meg egy lap sem. Élt viszont egy tudós vagy szerzetes az 5. század végén, a 6. század elején, feltehetően Szíriában, aki az areopágita Dionysius írói nevet választotta magának; sőt még tovább ment, egyenesen az areopágita nevében írt. A datálásban az segít, hogy tudjuk, Proclus tanítványa volt, és Proclus 485-ben halt meg; művét – Corpus Areopagiticum – először az antiochiai Severus említi, 520 körül. Úgy látszik, nagyon fontos volt neki, hogy az emberek elhiggyék az irodalmi misztifikációt: pl. számos, az Újszövetségből ismert szereplőre hivatkozott, akiket mind jól ismert. Beszél egy váratlan napfogyatkozásról, amelyről utólag megtudta, hogy akkor halt meg Jézus: „Vala pedig mintegy 6 óra, és sötétség lőn az egész tartományban mind 9 órakorig” (Luk. 23:44). Azt is mondja, hogy később Athén püspöke lett; leveleket írt Timóteusnak, Pál útitársának, de a Patmos szigetére száműzött Jánossal is levelezett. Ez akkoriban nem számított csalásnak, Proclus tanítványa nem abban reménykedett, hogy a nagynevű elődre való hivatkozás majd hitelesebbé vagy kelendőbbé teszi az irományait. Ez volt a szokásos írói gyakorlat, a szír teológus és filozófus igazán nem sejthette, hogy egyszer milyen híres és megbecsült lesz.
Semmit sem tudunk a nagynevű elődről, éppen csak a nevét. Elég rejtélyes, ha valaki éppen vele akar azonosulni.
Lehet, hogy őt is Dienesnek hívták, vagy amikor fiktív nevet keresett magának, találomra felnyitotta az Újszövetséget, és erre a névre esett először a tekintete. Ez a módszer még ma is divatos névadásnál, sőt jóslásnál; csak fel kell ütni a könyvet, vagy a lapok közé szúrni egy tűt, elolvasni a vonatkozó verset, abban van a probléma megoldása vagy a jövő.
Gyanítom, hogy erre a célra megfelelne a Shakespeare összes, vagy egy nagyobb fóliáns.
Goethe összes-el már többen próbálkoztak, ők tudják, milyen eredménnyel. Én persze nem azt mondom, hogy ezt a szíriait tényleg Dienesnek hívták vagy találomra nyitogatta a Bibliáját, de még ez is lehetséges. A misztifikáció olyan jól sikerült, hogy először csak egy firenzei humanista, Lorenzo Valla gyanakodott, a 15. század első felében, hogy valami gond lehet ezzel az areopágitával, és a katolikus egyház csak a 19. században fogadta el végleg, hogy Proclus Diadochus tanítványa volt, aki 412-485 között élt. Diadochus utódot, követőt jelent. Proclus Platón utódja, neoplatonikus filozófus, aki jelentős befolyást gyakorolt a keresztény, illetve később az Iszlám gondolkodásra. A mi szíriaink, vagyis a ma Pseudo-Dionysius néven ismert szerző azonban nem a neoplatonikus filozófiával bajlódott. Inkább olyan témákat választott, amelyek mindenkit nagyon érdekeltek: hogy is van odafönt a mennyben? Milyenek az angyalok, hányfélék, és van-e közöttük hierarchia? Persze hogy van, és ma is az ő felosztását visszhangozza az egész New Age. A mennyei lényeknek három rendjük van: 1. szeráfok, kerubok, trónok, 2. uraságok, erények, hatalmak, 3. fejedelemségek, arkangyalok és angyalok. Ezeket se ő találta ki, hanem összeszedegette Pál leveleiből. A mennyei hierarchiának olyan sikere volt, hogy mindenki ezt másolta, szent Ambrus püspöktől Nagy Gergely pápáig, legfeljebb a sorrendben változtattak.
Ezt a pápát meg is rója Dante, amiért felcserélte a fejedelemségeket és az erényeket.
Érdekes ebben a listában, hogy az angyalok állnak az utolsó helyen, még bizonyos bútordarabok, pl. trónok is megelőzik őket. De mindegy, Pseudo-Dionysius csupa bestsellert írt: Isten és ember bizalmas kapcsolata, a lelki élet tisztító, megvilágosító és egyesítő szakaszai, isteni nevek, misztikus teológia, egyházi hierarchia; mindez nagyon érdekelte az olvasókat. Az 533-as konstantinápolyi zsinaton még akadtak ellenzői, később már csak kritikátlan csodálói voltak. Az unknowing kifejezést is ő vezette be a keresztény miszticizmusba, igaz, hogy ő egy kicsit másként értette: sokkal többet tudhatunk meg arról, ami nem Isten, mint ami Isten.
Ami szintén nem vadonatúj gondolat. Indiában már évszázadok óta hangoztatták, hogyan lehet Istent megközelíteni a tagadás útján: nem ez, nem ez (neti). Ez az úgynevezett régi, vagy régebbinek tartott Upanisadok egyik alapgondolata, és mint módszer, még a természettudományok terén is elterjedt. Nem kizárt, hogy valaki az 5/6. században megismerkedhetett az Upanisadok tanításaival Szíriában vagy a Földközi tenger térségében. Buddhista tanítók már Kelemen idejében éltek Alexandriában.
A buddhizmus térítő vallás, az úgynevezett hinduizmus nem az. Pseudo-Dionysius erre a módszerre egyedül is rájöhetett, az Upanisadoktól függetlenül. Nem kell különleges intelligencia ahhoz, hogy megállapítsuk, az anyagi elme nem értheti meg a nem-anyagi vagy transzcendentális világot.
Ennek ellenére állandóan ezzel próbálkozunk.
Ami nem csoda, pillanatnyilag nincs más eszközünk, mint az elme. Minden egyéb lehetőség esetleges, vagy komoly erőfeszítést igényel. Ha esetleges, akkor ugye azért nem jó, mert nem mi irányítjuk. És nagyon kevesen vállalják azt, ami nagy erőfeszítést igényel, pl. a jóga különféle fajtái.
Te is abbahagytad.
A jógát? Igen. Nincs rá tízezer évem. Valami mást kellett keresnem.
És megtaláltad?
Meg, de ez itt nem a reklám helye.
Ez azt jelenti, hogy vissza kell térnünk Pseudo-Dionysiushoz, aki a karrier egyenes útját járta a 19. századig, vagy ma is?
Ma is, bár nem egészen egyenes utat. A középkorban valahogy összekeverték Szent Dénessel. Azt gondolták, az areopágita a megtérése után elment Franciaországba, ott prédikált, aztán vértanúságot szenvedett.
Ne csináld. Hol volt akkor még Franciaország? Ha igaz az, hogy az areopágita az 1. században élt, Dénesnek meg 275 körül vágták le a fejét…
Nekem hiába mondasz évszámokat. A szent Dénes bazilikában ott voltak az areopágita relikviái, egy-két csont, miegymás, és a templomba tódultak a zarándokok. A zarándok nem megy üres kézzel, tehát az ereklye mindenképpen hiteles, akkor is, ha nem az. A később az ismert balesetről elhíresült Pierre Abélard éppen itt volt szerzetes, 1121 körül oktalanul vizsgálódni kezdett. Meg is állapította, hogy az areopágita, A mennyei hierarchia szerzője és szent Dénes bizony három különböző személy. A szerzetesek megsértődtek, és Abélard nem maradt köztük sokáig.
Érthető. Az ember ne legyen a saját pénzének az ellensége.
De ugyanakkor ne prédikáljon krisztusi szegénységet és alázatot. A reformáció nem jött véletlenül. Én még mindig elcserélném a katolikus egyházzal a vagyoni helyzetemet. Vagy nem is. „Nem szabad ezeket a templom kincsei közé tennünk, mert vérnek ára.” (Máté 27:6). De hogy visszatérjünk Pseudo-Dionysiusra, sok okos és kevésbé okos dolgot olvastam róla. Egyfelől dicsérik a műveltségét: ismerte a korai egyházatyák, Kelemen, Origenész, a kappadokiai atyák munkásságát, másfelől összekeverte a henosis-t a theosis-al.
Hát ez így nekem nem sokat mond. Vagy semmit.
Nekem is az a véleményem, hogy manapság nagyon kevés keresztény küzd ezzel a problémával. Röviden, a neoplatonikusok azt tanították, hogy minden élet vissza fog térni a forrásához, és elveszti az egyéni azonosságát. Ez a henosis. A keresztény álláspont a theosis, az ember visszanyeri az eredeti lelki azonosságát, a kegy által. Végső soron mindkét gondolatot Indiában fogalmazták meg, és ott sem értette mindenki, hogy mi a különbség. Még a Visnu Purána szerzője sem értette, vagy Wilson, aki a Visnu Puránát angolra fordította. Olvastam azt is, hogy a Pseudo-Dionysius az orthodoxia és a monofizita eretnekség közötti kompromisszumot kereste.
Lehet, de ma már ez a probléma sem rendít meg senkit. Lényeg, hogy a misztikus írásai keleten és nyugaton egyaránt hallatlanul népszerűek lettek. A Felhő szerzőjét bizonyára nem érdekelték az eretnekségek. Hiszen ő maga is akárhányszor ott jár az eretnekség határán. Végül is, azt tanította, hogy Istent meg lehet ismerni. Nem az elme erejéből, nem a logika útján, de meg lehet ismerni, ami már önmagában is nagy merészség.
Ezt csak te mondod. A Felhő szerzője nem fogalmazott ilyen merészen. Először is kitalált egy kerettörténetet, valaki, egy meg nem nevezett szerzetes vagy klerikus, egyházi személy beszélget egy fiatalemberrel. A fiatalember meg akarja ismerni Istent, látni szeretné közvetlenül; az egyházi személy, elméletben, de nem egyértelműen a Felhő szerzője pedig le akarja beszélni: lehetetlen az, amit te akarsz. Sőt, ha lehetséges is lenne, egyáltalán nem kívánatos. „Az ember az Úr kegyéből minden más teremtményt és azok cselekedeteit megismerheti, még azt is, amit maga Isten tesz; sokat gondolhat róluk, de magát Istent nem gondolhatja el senki.” Aztán még jobban kifejti: „Nagy szükségét érezzük annak, hogy mindent megértsünk, és mindig ebben a kőben botlunk meg, ha megkíséreljük elérni Istent az egyszerű szeretetben… ezt kell legyőzni. Mert ha nem győzöd le a megértés igényét, alá fogja aknázni a kutatásodat. A sötétséget, amelyen áttörtél, hogy elérd Istent, fel fogja váltani valaminek a világos képeivel, ami bármennyire jó, szép és istenes, mégsem Isten.” Kapcsolj ki a gondolataidból mindent, ami nem Isten, ezt tanácsolja a fiatalembernek, és ez ugyanaz, mint a jógában az ekágratá, vagyis amit Baktay egyhegyűségnek fordított, és azóta sem tudunk jobbat. „Imádd Istent a lényegeddel… maradj egyébként a létezés meztelen, vak érzetében,” tanácsolja egy másik könyvében (A bizalmas tanácsadás könyve). Egyébként is kedvenc szavai a „meztelen szándék” és a „vak szeretet.”
Hogyan lehet úgy gondolni Istenre, hogy abban nincsenek benne a tulajdonságai, a nevei, a dicsősége, a cselekedetei? Hogyan fosztom meg a gondolataimat mindentől, ami csak kapcsolatos Istennel, és hogyan lehetek biztos abban, hogy Isten az, ami ezek után maradt?
Nem tudhatod, és nem is kell tudnod. Régen rossz, ha tudsz valamit, az intellektus csak aadály. A Felhő szerzője ezt mondja: „Ez a sötétség és ez a felhő… van közted és Isten között, ez akadályoz, hogy lásd őt a megértés fényében, érezd a szeretet édességében. Addig maradhatsz a sötétségben, ameddig csak akarsz, csak egyre jobban sírsz az után, akit szeretsz. Mert ha meg is látnád vagy megéreznéd, az még mindig benne lesz ebben a felhőben és sötétségben. Te azonban küszködj szorgalmasan, ahogyan én mondom neked, és bízz a kegyében, akkor el fogod érni.” Egy másik helyen: „Isten legjobb megismerése az, ami a meg-nem-ismerés vagy felejtés.”
A szeretet édességében? Itt meg kell kérdeznem, hogy kicsoda Isten a Felhő szerzője számára: egy meghatározatlan, kozmikus fény, energiaközpont, vagy egy személy, akivel kapcsolatba lehet kerülni, aki szeretetre méltó, és aki szeret?
Nem szabad kérdezni. „A lélek elhallgat, és akkor emelkedik maga fölé, amikor nem gondol magára.” Más szavakkal, ha előre tudod, mit fogsz elérni, nem éred el.
Ki ül föl a vonatra, ha azt sem tudja, hol van, vagy mi a végállomás? De még ez is rossz hasonlat, mert a vonatról le lehet szállni, a legrosszabb esetben le lehet ugrani, de ha a Felhő szerzőjére bízod magad, ez a vonat szédületesen gyorsan és vak sötétben robog.
Ez a hit.
Nem. Ez a vakhit, fanatizmus. És már nagyon sokszor láttuk a világban a fanatizmus eredményeit. Elhiszem, tapasztalatból tudom, hogy a világi tudás korlátozott, de nem bízom meg a hitben tudás nélkül… sem a tudásban hit nélkül. Olyanok ezek, mint a madár két szárnya, kettő kell a repüléshez.
Valami bizonyítékot ígér a Felhő szerzője: „Isten néha elküld egy halvány fénysugarat, ami áttöri a nemtudás vagy a felejtés felhőjét, ami közte és közted van, megmutatja néhány titkát, amelyről az ember nem tud és nem is szabad beszélnie… keresd inkább a tapasztalatot, mint a tudást. A tudás gyakran megcsalhat a büszkeség miatt, de ez a szelíd, szerető vonzalom nem fog megcsalni. A tudás önelégültséget szül, de a szeretet épít. A tudás tele van vesződéssel, de a szeretet merő pihenés.”
Keressem inkább a tapasztalatot… a látomást, igaz? Honnan tudjuk, hogy minden igaz, amit látunk vagy tapasztalunk? A történelem, de még inkább a vallások története tele van közvetlen tapasztalattal. Isten rendszeresen megjelenik, aztán közli, hogy gyújtsd fel a templomot, rombold le a bálványokat, öld meg, aki Engem nem úgy nevez, ahogy neked mondtam. Másoknak persze azt mondja, hogy először is téged csapjanak agyon. Figyelj, itt van ez a könyv, A világ legnagyobb szektái, ez csak egy könyv, és tele van Isten állítólagos parancsaival. Ezek az emberek mind átéltek valamit, elhitték, megvalósították, amennyire tudták, de nem volt tudásuk, és csak a szekták száma lett több. Nézd, William Miller megtudta, átélte, hallotta a kinyilatkoztatást: 1843-ban vége lesz a világnak. Nem lett vége. Joseph Bates-nek azt mondta a végtelenül jó, igazságos és könyörületes Isten, hogy összesen 144.000 ember menekül meg azok közül, akik szombaton tartják a pihenőnapot, és nem vasárnap. Ellen G. White vagy 200-szor látta, hogyan jön el másodszorra Krisztus, teljes dicsőségében. Nem jött el. C.T. Russel megtudta biztos forrásból, hogy 1874-ben lesz a világ vége. Aztán ugyanez a biztos forrás helyesbített: 1914-ben. A világháború kevés volt a világ végéhez. Joseph Smith háromszor látta Moroni angyalt és a láthatatlan aranytáblákat. Joanna Southcott-nak azt ígérte Isten, ő szüli meg a Messiást. Nem szülte meg. Isten az ő végtelen bölcsességében azt parancsolta John Wroe-nak, a hónapok nevei helyett számokat kell használni, a férfiak hordjanak térdig érő szakállt. Jakob Lorbernek 25 kötetre valót diktált a belső hang; többek között melegen ajánlotta neki, hogy térítse meg Lucifert. Herbert W. Armstrong megtudta, az igazi kereszténynek a zsidó étkezési szokásokat kell megtartania. David Bergnek azt mondta Isten, hogy Kalifornia hamarosan elsüllyed. Elindult a híveivel az ígéret földjére, egy egész lakókocsi-karavánnal. Kalifornia nem süllyedt el. V.P. Wierwille-nek azt mondta az Úr, vezessen mindenkit vissza az apostolok életmódjához. Alice A. Bailey egy, Helena Petrovna Blavatsky egy egész sereg tibeti mesterrel társalgott. Edgar Cayce megtudta 1936-ban, hogy elmozdult a föld tengelye, Leo Taxil 1962-ben az Antikrisztus megszületéséről értesült. George King szintén Istentől hallotta, hogy ő lesz a bolygóközi parlament földi képviselője. Tudsz követni? Több tucat német élte át a kinyilatkoztatás misztériumát, mind azt hirdették, hogy a nem árjákat ki kell irtani. Charles Manson is transzcendentális úton tudta meg, hogy az előző életében ő volt Jézus, hirtelen véget ér a nyugati civilizáció, csak ő menekül meg a híveivel. Hol vannak most? A börtönben. Jim Jones ragyogó prédikációinak a hatására 914-en ölték meg magukat Guyanában. David Koresh hívei magukra gyújtották a házat, és benn égtek. A kijevi Marija Csviguna közölte, hogy ő a Messiás, mindenki szakítson a családjával, ezentúl ne egyen egy falatot sem, mert csak a lassú éhhalál biztosítja a feltámadást a mennyekben. Ez csak egyetlen könyv, és a felét sem olvastam fel. Ennyit a tapasztalatról, a hitről tudás nélkül. Mondhat akármit a Felhő szerzője: Hiszi a piszi.
2 hozzászólás
Nagyon érdekes a téma. Jó, hogy párbeszédben írod le, így sokkal jobban emészthető. Tetszett, főleg az utolsó bekezdésben felsoroltak. 🙂
Üdv.: Hópihe
Kedves Hópihe, majdnem azt írtam, Jó pihe, tényleg nagyon kell vigyázni a kinyilatkoztatásokkal. Én a magam részéről úgy érzem, túl kis pont vagyok ahhoz, hogy bármit is kinyilatkoztassanak nekem közvetlenül.